Egy prológusban, melyben virágnyelven ecsetelem főszereplőnk sanyarú sorsát. A lelki békéje megborult, elvették tőle, ami neki járt. Ezt követően elmesélem, miféle embertelen világban találta magát, miközben azon tűnődöm: Mégis minek megírni egy ilyen könyvet?
A többi betűt fehérrel írtam, így sajnos nem látszik, de leszögezném, ez a prológus legalább kétezer szóból áll!
Én, mint a történet nagyszájú mesélője most hátrébb húzódom, és átadom a terepet Brutusnak, aki egy kietlen világban száműzött, szárnyakkal rendelkező démonfattyú.
Nem, mégsem adom át neki a szót, hazudtam. Elég kótyagos mesélő vagyok. Sajnálom!
