Egy Katona szíve

Untitled Part 3

-Szia Nagyapa! Bocsánat, amiért késtem, reggel elmentem futni, utána meg amint vissza értem a házba el is aludtam. - mondtam neki, mire ő csak nevetett rajtam egyet. Mondtam már, hogy ismer nem?

- Semmi baj Kora. Amit adtam paksamétát, azt át nézted?- kérdezte tőlem én meg hát fülem-farkam behúzva válaszoltam neki egy nagy nemmel. Basszus basszus, direkt megkért , hogy nézzem át az újoncok listáját, de kiment a fejemből. Ijedt fejjel néztem papára amit ő egy szigorú nézéssel díjazott. Majd megenyhült az arca , és elkezdett mosolyogni.

- Nyugi harcos, számítottam rá ezért is hoztam el a saját példányomat viszont az enyémben nincsenek hozzá képek csak a nevek és a többi adat.

Miután megebédeltünk elkezdtünk beszélgetni, hogy eddig mi történt velem, át néztük az adatlapokat mivel papa már gyakorlott ebben, ezért kikértem a véleményét. Ezután már csak fizettünk és távoztunk az éteremből. Az étterem előtt elköszöntünk egymástól, mert neki még dolga volt. Mivel még csak három óra tájt járt az idő ezért arra a döntésre jutottam, hogy körbe nézek a városban, ha már itt ragadtam egy időre. Akiket eddig ismertem korombeli lányok mind szeretett vásárolni, kikapcsolódtak közben, viszont én nem az a fajta vagyok. Engem inkább a lőtér kapcsol ki, mivel anya akkor halt meg mikor még pici voltam ezért nem nagyon volt olyan személy, akivel el tudtam volna menni, vásárolni. Vele inkább naphosszat festettünk, amit mindig apa táskájába raktunk mikor küldetésre ment. Anya halála után apa nagyon törte magát, hogy mindenben részem legyen, ne maradjak ki semmiből, de ezek a tipikus anya szerepek nem nagyon mentek neki. Úgy nevelt fel, hogy lányként meg tudjam majd magam védeni, piciként sosem értettem miért kell küzdősportra járnom vagy vele menni a lőtérre. Mindig irigykedtem másokra, egy ideig az anyák napja volt a legnehezebb, de apa helyt állt mindig festettünk valamit majd mikor készen voltak elvitt a temetőbe, hogy oda tudjam adni anyának. A síron volt egy fadoboz amin keresztül kommunikáltam vele, vagyis azt hittem. Mint kiderült miután elmentünk onnan apa visszament és belerakott egy köszönöm feliratos cetlit. Igen ez lehet valakinek elég fura de nekem nagyon sokat segített.

Visszatérve, a város elég szép, az utcákat pedig végig virágok, bokrok és fák sorai díszítette. Pár méterenként régi vágású villanyoszlopok sorakoztak. Egy két egyenruhában lófráló katonát láttam. Már kezdett sötétedni mire végeztem a városnézéssel. Ezért arra a döntésre jutottam, hogy elmegyek a Bajnokba amit papa mondott. Hát egy tíz percet bolyongtam míg meg találtam, mivel azt nem mondta, hogy egy kisebb fa ajtót keresek ami egy pincerészhez vezet. Épp nyitottam volna az ajtót mikor valaki belém jött hátulról, majdnem be estem az ajtón.

- Mi a franc..- kezdtem bele mérgesen mikor a mögöttem lévő srác közbe vágott.

- Bocs. véletlen- mondta, és azzal a lendülettel már be is ment az ajtón. Pislogtam egy sort majd elkönyveltem, hogy ez egy bunkó volt, még szerencse, hogy az ilyen emberek már nem nagyon tudnak érdekelni. Ha egy- két évvel ezelőtt történt volna biztos leálltam volna vele vitatkozni. Mikor oda értem a pulthoz egy idős nő jött oda hozzám.

- Jaj, drágám hát szia, hogy vagy?- és már meg is ölelt. Hirtelen nem is tudtam hova tenni ezt a meleg fogadtatást. Aztán.. Eszembe jutott. Zsuzsa istenem de rég láttam. Mikor papa említette, hogy egy régi társáé a hely nem is említette, hogy az pont Zoli és Zsuzsa. Olyan rég láttam őket, mikor még általános suliba jártam és apa nem volt otthon mindig Zsuzsa jött el értem. Ők olyanok nekem mintha a nagyszüleim lennének. Aztán elköltöztek és már vagy több mint egy éve nem is láttam őket.

- Zsuzsi? Te vagy az?- kérdeztem kikerekedett szemmel. Megváltozott, hosszú fekete haját levágatta és barnára festette, és le is fogyott.- Zoli is itt van valahol?- érdeklődtem iránta.