Megmentőm a szörnyeteg

Új otthon

Az erdőt járom már hetek óta, mióta a családom meghalt a lakástűzben. Hűvös nap volt, reggel óta szakadt az eső, mikoris úgy döntöttünk, hogy begyújtunk. Fél órával később elállt a vihar, mikor a baj történt. Mindenki a saját dolgával foglalkozott, amikor kipattant egy szikra a kályhából. A fából készült padló egyből lángolni kezdett.
- Tűz van!! - vettem észre először, majd rohanni kezdtem a házból. Még hallottam, hogy a családom próbálja menteni a menthetőt, de ekkor beszakadt a lángoló tető. A családom bentrekedt és mire a tűzoltók és a mentők kiértek, addigra már minden hamuvá égett. A tűzoltók megállapították, hogy egy szikra okozta a tüzet. Ám én ezt már nem érzékeltem. A családom odaveszett, én pedig egyedül maradtam.
- Kislány, jól vagy? - kérdezte meg az egyik mentős, mire én zokogva a földre térdeltem.
- Hogy lennék jól?! Odaveszett mindenem. A családom, a házunk... Egyedül maradtam. - sírtam keservesen.
- Gyere, beviszünk a kórházba, utána felkeressük a rokonaidat. - mondta az egyik mentős, majd felsegített a kocsira és bevittek. Egy alapos kivizsgálás után már a gyámügyes mellett vagyok az árvaház előtt.
- Amíg nem találjuk meg a rokonaid, addig itt fogsz lakni. - mondta a gyámügyes hölgy, majd bevezetett az épületbe, azon belül is egy kis szobába. Az volt az én szobám.

Napok teltek el azóta a nap óta, de még mindig semmi. A többi gyereket messziről kerülöm, inkább egész nap a szobámban vagyok. Sok ott dolgozó többször kérdez a hogylétemről, de mindig ugyanazt válaszolom. Nincs semmi. Egy nap azonban egy idős házaspár jött, akik válófélben voltak. Engem kerestek.
- Hisako, gyere. Megvannak apukád szülei. Ők fognak rád vigyázni. - jött be az egyik dolgozó, majd felálltam és követtem az igazgatói irodába. Ott megpillantottam egy nagydarab, alacsony idős nőt és egy magas, szintén idős férfit.
- Jó napot! - köszöntem nekik monotonon.
- Szia, drágám. - köszöntött a nagymamám.
- Ne hívj drágámnak, mert nem vagyok az! - mordultam rá.
- De én hívhatlak úgy, nem? - kezdett el nyavalyogni.
- Nem. - morogtam vissza már dühösen.
- Szia, galambom. - köszöntött a nagyapám és egy szoros ölelésbe vont. - Annyira sajnálom. - mondta, aminél nekem elpattant a húr és sírni kezdtem. Hagyta, hogy kisírjam magam, közben ő a hátamat.
- De van egy kis gond. Ugye önök egy hét múlva különköltöznek. Hisakonak el kell döntenie, hogy önök közül kivel marad. - magyarázta az igazgató.
- Már döntöttem. A papával maradok. - mondtam, majd határozottan a nagymamám felé néztem.
- Miért? Engem nem szeretsz? - kérdezte szomorúságot színlelve.
- Nem, mert amíg még éltek a szüleim és a tesóm, akkor is pokollá tetted az életemet. - mondtam mérgesen.
Még a délután folyamán a nagyszüleimhez költöztem. Ám ez az öröm csak azon a napon tartott. A következő nap a mamám befagyott mindenféle munkára, lényegében én takarítottam ki a házat. És akkor eldöntöttem. Elmenekülök. Sajnálom, hogy a papát itt kell hagynom, de nem bírom a mama mellett.
- Hisako, gyere! Mosd el az edényeket! - kiabálta ki a konyhából a nagymamám.
- Hagyd már békén! Egész nap csak dolgoztattad!! - kiabált rá a nagyapám.
- De így sohasem tanulja meg, ha csak fekszik! - ordított a nagymamám.
- Most haltak meg a szülei, köztük a fiúnk is! Szerinted mit érezhet?! - ordibált a papa, de én már nem bírtam. Kirohantam a házból és hangosan becsaptam az ajtót. Még hallottam, hogy kiabálnak utánam, de én csak futok. Nem tudom, hogy mennyi ideje és meddig futottam el, de egy erdőben találtam magam.

- Hisako!!! - kiabáltam ki a kapun, de nem hallotta meg. Futott tovább.
- Drágám, gyere vissza!! - kiabálja a volt feleségem.
- Nem fog visszajönni. - mondtam neki. - Látod mit csináltál?! Elzavartad azzal, hogy kitakarítattad vele majdnem az egész házat, mert te nem vagy rá hajlandó!! - ordítottam rá.
- Most miért engem kell hibáztatni? Én csak meg akartam tanítani neki, hogy felnőttként a saját házát kell takarítania. - mondta azon a komoly, mégis komolytalan hangján. Hogy tud egy felnőttel úgy beszélni, mint egy csecsemővel?!
- Most haltak meg a szülei és te már dolgoztatod.. Hagyjuk. Most veszítettük el a bizalmát. És ez a te hibád. - mondtam, majd visszamentem a konyhába enni. Bár egy falat sem ment le a torkomon, ezért inkább lefürödtem, majd a szobámba mentem, befeküdtem az ágyba és kb két óra múlva nyomott el az álom. De még arra gondoltam. Hisako, gyere haza!