Élők és holtak

fehér fény

Fehér fény az alagút végén. Pont úgy ahogy a filmekben le van írva. Talán meg kéne rémülnöm, kétségbeesetten kéne segítségért kiálltanom, hogy aztán a hangom visszaverődjön a nyirkos alagút falairól. De nem teszem, a teret a lépteim erős hangja tölti be ami minden lépéssel halkabbá vállik. Mintha levennék a vállamról a nehéz súlyokat, mintha nem lennék már más csak egy falevél az őszi viharban. Lebegek hangtalanul, csak a dörgés adja a zajt, csak a gondolataim. Először azt hiszem ez is csak egy fura álom, egy vicc. De minél többet lépek, annál valósabb lesz minden. Annál jobban érzem ahogy a gyenge szél körbetáncol, és érzem ahogy a hátamon végigfut a libabőr. Ahogy belecsípek a csuklóm bőrébe, és belémnyilal a fájdalom, szinte már biztos vagyok hogy ez nem egy álom. Ha nem az akkor viszont micsoda? A fehér fény, az alagút, a begkönnyebbült érzés, hirtelen áll össze a kép, már tudom hol vagyok. Talán még a testem mindig a fürdőszoba padlóján hever, talán már a hullaházban. De a lelkem most itt van, egyenesen a menyország felé tartva. Legalábbis azthiszem.
És minél közelebb érek a fényhez annál távolabbról hallatszódik a vihar, annál kevésbé érzem a problémáim maradványait. Csak remélem hogy akiket a földön hagytam, pont ugyanígy éreznek, most hogy elmentem. Súlytalannak, gondtalannak, boldognak.
"VÁRJ!" Kiáltja egy hang, erősen visszhangozva a kiüresedő térben, kizökkentve a fehér csöndből. Bosszúsan felhorkantok, zavar hogy valaki beletonkárkodott a menyországomba. Mégis megtorpanok, és várok.
"Segíthetek valamiben?" Kérdezem türelmetlenül a most már mellettem álló, felém magasodó férfitól. Nem mintha tudnék bármiben is segíteni, de fő az udvariasság. Ha már itt vagyok, benyalizok hátha jobb ágyat kapok vagy valami. Halkan felnevet, mély bársonyos hangja a szívemből visszaütődik, újra és újra betöltve a teret. Kérdőn nézek rá, láthatóan frusztráltan, de őt ezt lathatóan nem igazán érdekli.
"Igen. Kérlek ne menj. Ez még nem a te időd." Kéri, miközben a hideg mosoly hirtelen kokoly vékony vonallá vállik, én meg meghökkenve nézek fel az éjfekete szemekbe. Fekete akár a halál, a szemében megcsillanó komolyság megfagyaszt, az eddig toporgó lábam most a földbe gyökerezett.
"Miért?" Kérdezem értetlenül, kétségbeesett hangon. "Már nincs lent helyem. Talán sosem volt." Folytatom suttogva, gyenge hangon, mintha mmég attól is félten volna hogy én meg hallom a gondolataimat.
"Nekem van rád szükségem" magyarázza, mintha ezzel mindenre választ adott volna. Keserűen felnevetek.
"Ki vagy te és mit akarsz pontosan?" Kérdezem, kizökkenve. Ki az akinek ennyire szüksége lenne rám? A férfi láthatóan elgondolkozik hogy elmondja e vagy sem, majd végül megadóan belenéz a szemembe, mintha tudná hogy előbb utóbb úgyis megtudnám.
"A Halál"
Talán ez volt a pont ahol kicsit túl sok lett ami körülöttem történik. És mint mindig mindent, ezt is szánalmas humorral, vagy jelentéktelen és lényegtelen kérdésekkel leplezem.
"Ne vedd sértésnek, de nem egy csontváznak kéne lenned egy véres kaszával a kezedben?" Kérdezem, mire zavarodottan felnevet. Nevetek vele, keserűbben mint valaha, hátha megértem mi ennyire vicces.
"Azok a kaszások. Ők... nos... ők kaszálnak, ölik meg azokat akiknek eljött az idejük. Álltalában. Nos te egy kivétel vagy." Feleli. Bólintok, hagyja hogy a szavak leülepedjenek. De már a fejemben egy következő, leplező kérdesen gondolkozok.
"Miért nem hagysz békében meghalni?" Kérdezen kínosan felnevetve, de nem vártam rá igazán választ.
"Hm, ezt álltalában úgy kérdezik hogy miért nem hagyom őket békében élni. Elmagyaráznám, de nem itt, és nem is a fehér fény mögött."
"Mi ennyire fontos? Legalább egy picit vázold fel hogy eltudjam dönteni hogy érdemes e az életet választanom." Kérlelem mire megadóan elmosolyodik.
"Meg kéne mentened a világot." Feleli tárgyilagosan, nekem meg itt jött el az a pont mikor teljesen kiakadok, mikor már nem számít ki hogy lát engem, csak értsem meg mi folyik körülöttem.
Biztosan álmodok. Lehet csak kómában vagyok és ilyen bizar álmaim vannak. Mindig is tudtam hogy nagy a fantáziám, de csak remélni tudtam hogy nem ennyire.
"Üss meg!" Követelem idegesen.
"Mivan?" Kérdezi teljesen értetlenül, majd mintha rájött volna mindenre, ellazulnak az arcvonásai. "Oo, tehát nalad most ütött be a biztosan álmodok fázis. Elég későn, már meg ne haragudjál. Mellesleg nem éreznél semmit. Legalábbis itt nem. Velem kell jönnöd. Elmagyarázok mindent. Ígérem." Győzköd, idegesen. Már harmadszorra néz le a karójárára és idegesen pillant körbe. Bólintok. Nagyon siet. És ha a halál siet valahova, annak valószínű hogy megvan az oka.
"Előre szólok Serena, hogy nem fog tetszeni a hely ahova megyünk. De látnod kell ahhoz hogy megérts mindent." Az utolsó szót már elnyeli a hangosan zúgó fekete örvény amibe belekerültünk. Körbeteker, kicsavar, összerak majd széttép. Mire földet ér a lábam, olyan érzésem van mintha a gyomrom a torkom helyén lenne, és mintha pár részemrt rossz ehlyre rakták volna vissza. Megborzongok, megpróbálva lerázni magamról az émejítő érzést. Végül felnézek a vakító térbe. Ugyanaz a fehér zaj csöng a fülemben mint ami pár perccel ezelőtt. Egy valami változott, nem mi voltunk ott egyedül. Átlátszó emberek mászkáltak fel alá, átlátszó házuknak ajtaját csukogadták be, ugyanazt a pár másodpercet ismételve. Tölem jobbra egy macskaköves úton sétál egy megőszülö öregember miközben szöke hajú unokája kezét fogta, majd szépen lassan áthaladtak rajtunk. Mintha milliónyi életkép összeöntött kavalkádjába csöppentünk volna bele.
"Mi ez Halál?" Kérdezem gyenge hangon.
"Pontosan 150 embernek kiragadott emlékei. Élete. Mindegyik halott. Inkább mondjuk úgy hogy eltűnt." Felelte én meg értetlenül néztem fel rá.
"Oké, de én mit kezdjek vele? Már meg ne bocsáss de minél több kérdésemre adsz választ annál zavartabb leszek." Sóhajt, majd vékony, sápadt ujjaival éjfekete hajába túr.
"Figyelj kölyök, én sem tudom. Senki sem tudja pontosan mi ez. Azt tudjuk hogy 20 évvel ezelőtt, pontosan akkor mikor te és az öcséd megszülettél, kinyílt ez a portál. A semmiből. Napról napra újjabb portálok nyílnak meg és szűnnek meg, többségüknek nincsen semmi jelentőségük, csak egy átmeneti szállás egy eltévedt léleknek, vagy egy tárgyalási helyszín az örzőknek. De ez mikor megjelent, akkora energiát szabadított fel hogy a portál melletti portálokban az örzők és lelkek egyszerűen porrá lettek. Ez a portál 20 év alatt nem szűnt be és egyre több lelket szív magába. Vagy más rakja bele, nem számít mert az elmúlt fél évben került bele a lelkek két harmada." Bólintok, de egyébként semmit sem értek. A szavak zavarosabbak mint az eltévedt lélekmaradványok örvénye. A fejmben a betűk összegumbancolódnak, mondatokat alkotnak de egyiknek sincsen értelme. Nem félek, de szabadulni akarok, futni ameddig a lábam elvisz. Eddig menekültem az élet elől, és most a halál sem hagy nyugodni.