A puszta lovasai

- 1 -

Második napja tart az utunk a dombok és völgyek között. Alig várom, hogy végre azt mondja Szit, a vezetőnk, hogy ez már az utolsó domb, és oda érkezünk az Avat törzs területére.

Fel voltam készülve, hogy lóháton fárasztó lesz a hosszú út. Gyakorlott lovas vagyok, rendszeresen járom a pusztát Viharral. A mi pusztánkat már ismerem.

Most viszont messzi földre jöttem, ismeretlen tájra. Soha nem jártam még ilyen messze hazulról. Nem is engednének nőként ekkora útra, ha nem lenne rá nyomós okom, hogy megtegyem és nem lennék ilyen magas rangú.

Lábaim kezdtek zsibbadni, ezért azon gondolkodtam szólok Mikánnak, hogy álljunk meg pihenni, de láttam, hogy már lassan delelőjére ér a nap, haladnunk kell, hogy ma időben oda érjünk.

Aztán az öcsém szólalt meg előbb, akit apám férfi családtagként küldött velem kísérőként.

- Erre a dombra felmegyünk, utána már a Pósa területére érünk. Itt a nagy tölgy alatt megpihenünk, aztán bő egy óra és a táborukban leszünk.

A Pósa. Ő a kán az Avat törzsnél. Nagyhatalmú és hírhedt férfi.

Apám többek között azért engedte, hogy ide jöjjek a sámánhoz tanoncnak, hogy szorosabbra fűzhesse a kapcsolatát a Pósával. De átlátok a tervén, abban bízik, hogy a lányai közül valamelyiket a Pósai fiaihoz adhat feleségül.

De ebből nem eszik, engem ugyan nem árusít ki semmilyen férfinak sem.

Eltökélt vagyok. Tanulni jöttem ide, és az egy tanonc év végeztével vissza fogok térni a törzsünkhöz, hogy a megszerzett tudással támogassam a családom és a törzsem.

Kislány korom óta a gyógyítás és a segítés köti le figyelmemet. Ezt akarom csinálni. Semmi kedvem alá vetni magam egy férfinek, főleg nem valami elkényeztetett magasrangú ficsúrnak. Láttam ilyet eleget a testvéreim és unoktastvéreim körében. Ahogy azt is, hogy lány testvéreim hogyan kelletik magukat, hogy elnyerjék egy fiatalember kegyeit. Hát ez az a világ, ami engem nem érdekel.

Mikán kezére lettem figyelmes, aki le akart segíteni a lóról. Szúrós pillantásomat látva elvette a kezét, és hagyta, hogy egyedül szálljak le.

- Néhány percet pihenünk, végezd el a dolgod ha kell, egyél és igyál ha még maradt nálad, aztán indulunk tovább. - Adta ki vezetőnk Szit a parancsot.

Szerencsére bokros volt a környék, így elvonultam az egyik irányba, de csak annyira, hogy még halljam a lovakat.
Majd visszatérve elővettem tarisznyám, és a kis bőr kulacsomból kiittam a maradék pár kortyot és megettem az utolsó falatokat kis lepényemből. Bíztam benne, hogy tisztességes vendéglátassal, vagy legalább egy kis meleg vacsorával fognak várni.

- Indulás! - Jött Szit parancsa, és én fellendítettem magam Vihar hátára. Kancám egy lelkes nyerítéssel adta tudtomra, hogy alig várja a folytatást. Oda hajoltam és fülébe súgtam.

- Igen, én is izgatott vagyok kislány.

Neki indultunk és láttam, ahogy egyre zöldebb itt a táj. Egy völgybe ereszkedtünk le, mellettünk patak csörgedezett, eleven és élő volt az erdő. Teljesen lenyűgözte puszasághoz szokott szemeimet. Mennyi növény, mennyi ismeretlen faj, mennyi lehetőség rejlik bennük a gyógyításra. Lelkesedésem egyre csak fokozódott.

Aztán megláttam a karámot, amely egy tisztáson volt egy fensík részen a völgy oldalában és tudtam már itt vagyunk közel. Kihúztam magam a lovon, fontos a határozott első benyomás.

Lassítottunk, és már csak lépésben haladtunk, amikor a jurtákat is beértük, és egyszerre rengeteg ember volt körülöttünk és kíváncsian figyeltek, voltak köztük gyerekek, férfiak és asszonyok is.

Ami azonnal feltűnt, hogy szinte mindannyian nagyon sötét barna hajat és koromfekete szemeket viseltek. Néhol feltűnt egy-egy halványabb hajkorona, vagy világosabb szempár.
Remek. Itt még jobban ki fogok rikítani a tömegből a vörös hajkoronámmal és világos kék szemeimmel. A saját törzsünkben is csak háman voltunk vörös hajúak a testvéreimmel, de ott a többség sötétszőke vagy világosbarna volt.
Messzi ír szigetekről származó dédanyám hagyatéka ez a hajkorona, akit anno egy szövetség reményében adtak hozzá dédapámhoz. Az elmúlt két generációban nem bukkant fel ez a szín, így hatalmas meglepetés volt szüleimnek, mikor két barna hajú testvérem után én égővörös hajjal születtem. Ezért kaptam a Kármin nevet.

Közben oda értünk a belső térhez, és megállítottuk a lovakat. Kísérőim előttem álltak meg egymás mellett, így tisztelve meg a fogadóinkat. Három férfi fogadott minket, három fiatal díszesen öltözött férfi. Tehát nem a Pósa, de valószínűleg az ő fiai lehetnek. Férfias kiállásuk és eltökélt tekintetük valószínűleg a legtöbb lányt lenyűgözi. Rám nincsenek ilyen hatással, inkább elriasztanak, mert azt látom bennük, hogy uralkodni akarnának rajtam.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki mellém lépett. Oldalra pillantva egy magas szőke fiatal férfit láttam, aki megfogta lovam kantárját. Lovászfiú lehetett öltözékéből és viselkedéséből ítélve.

Azt hiszem jobban megbámultam, mint szerettem volna, mert nagyon feltűnő jelenség volt magassága és szőkesége miatt. Mint említettem az ide vezető úton csak sötét hajú embereket láttam, így teljesen ledöbbentem a szőke férfi láttán. Ő is megbámult kissé, de ez sem volt meglepő vagy szokatlan számomra. Engem mindenhol megbámulnak.

Majd amikor befejezték az üdvözlést jelzett Szit felém, hogy szálljunk le. A szőke férfi felém nyújtotta kezét, hogy lesegítsen, amelyet szokásomhoz híven nem fogadtam el, hanem nagyot lendítve magamon Vihar másik oldalán landolva leszálltam.

Vártam a szokásos reakciót, a rosszallást amit megszoktam, de a férfi csak elismerően biccentett, majd mikor látta, hogy stabilan földet értem, elvezette a lovamat.

Egy hosszú pillanatig figyeltem, ahogy elvezeti Vihart. Úgy tűnik nem csak külsőre más ez a férfi, mint a többi.