Egy megtört elme

1

Azt mondják kedves vagyok, meg aranyos. Pedig, ha tudnák az emberek, hogy miféle gondolatok lakoznak elmémben, hogy miféle vágyaim vannak, mindjárt más véleményen lennének.

Senki nem mondaná meg, hogy a visszahúzódó, cuki lány álarca egy megtört lelket takar igazából. Senkinek eszébe sem jut, hogy a barista, aki a kávét adja a kezedbe reggelente, gondolatban azt tervezi, hogyan végezzen a családja gyilkosaival. Elmebeteg, szadista, mondanák rám, ha belelátnának a fejembe.

Persze nem mindig voltam ilyen. Egyszer valóban kedves és aranyos voltam, de ha az embernek a szeme előtt kínozzák, majd ölik meg a családját különös kegyetlenséggel, amit végig kell néznie, a végén meg hiába maradt életben a húga, mert olyan mértékig meggyalázták, hogy könyörög a megváltó halálért, akkor valami végképp összetörik benned. Ez kiöli belőled az érzelmeket.

Történhetett volna másképp, de én már egyébként is egy érzékeny, labilis elme voltam, a szörnyűségek pedig végképp a sötétség mélyére taszítottak.

Célul tűztem ki, hogy levadászom azokat, akik kiirtották a családomat, ugyanazt kapják vissza, amit ők tettek. Ha közben utamba akadtak még olyanok, akik megérdemelték, hogy azt kapják, amit adtak és nem a jó értelemben, akkor nem haboztam egy pillanatig sem, csak cselekedtem, gondolkodás, lelkifurdalás nélkül.

Sikerült majdnem mindenkin bosszút állnom, már csak egyvalaki van hátra. Hetekig figyeltem, terveztem, hogy mikor és hogyan végezhetek vele, mert igen, ő is, ahogy a családom, meg a mocskok, akik megölték őket, kínok között leli majd a halálát.

Ez a szörnyeteg – mert embernek nem nevezném – volt az, aki meggyalázta a húgomat. Még most is látom magam előtt az akkor történteket, minden egyes pillanat beleégett az agyam legmélyére, hogy éjszakánként rémálmok képében kínozzon.

A gondos tervezés eredényeként most egy elhagyatott ház pincéjében vagyunk. Áldozatom egy mocskos matracon, kezeinél kikötözve hason fekszik, és sírva könyörög félelmében, hogy eresszem el. De hiába. A testvérem is hiába könyörgött neki.
Végül annyira idegesített a bömbölése, hogy úgy döntöttem, betömöm a száját. Tudjátok mivel? A legnemesebbik szervével. Ezen nevetnem kell, mert ezen a szörnyetegen semmi sem nemes. De értitek mire gondoltam ugye? Félig oldalra fordítom a testét, rátérdelek, hogy ne tudjon elmozdulni. Küzd, keményen próbálkozik, mert tudja mi következik, de hiába. Végül lenyisszantom a szerszámát, undorova a szájába tuszkolom, majd visszafordítom. Próbálná kiköpni, de nem hagyom, egy rongyot tekerek a fejére, leszorítva a száját. Az eddigi sírás helyett most már csak csendes nyöszörgés hallatszik, miközben vadul rángatja a köteleket, szeretne kiszabadulni, de nem fog menni neki.

Tudom, hogy kevés az időm, és azt is, hogy valószínűleg elkapnak majd a végén, és talán túl sem fogom élni, de nem érdekel. Egy a fontos, a bosszú. Amikor ez utolsó mocsok is meghal, nyugalomra lelhet a családom, és talán én is, még ha a pokolban kell is gyötrődöm a tetteimért.

Csupa vér az áldozatom, mert a nagy metszés után még rengeteg apró vágást ejtettem a testén, pont úgy, ahogy a húgommal tette.
Még nem végeztem vele. Mellé térdelek, mit sem törődve a vérétől elázott mocskos matraccal. Ami a szemem előtt lebeg most, az a bosszú, hogy pont azt adjam ennek a szemétnek, amit tőle kapott a testvérem. És meg is fogja kapni, bármi áron.

Nem érek hozzá, a kezemben lévő fegyver csövét érintem a tarkójához, majd nagyon lassan lefelé haladok a gerince mentén. Ahogy egyre lejjebb érek, ő egyre kétségbeesettebben próbál szabadulni, de hiába. Előlem nem menekülhet.

Leérek a fenekéhez, becsúsztatom a két farpofa közé a fegyver csövét, majd fel és le kezdem ott húzogatni. Istenemre mondom örömmel telít el a kétségbeesése, amivel próbálja elrántani a hátsóját. Persze hiába próbálkozik.

Ekkor hallom meg, hogy valami nekiment az ajtónak. Aha, ideérhettek a zsaruk. Gondolom be akarnak jutni, de nehéz dolguk lesz, mert nem könnyű a vasat átszakítani.

Jól van, ideje befejezni a játszadozást. Odatolom a fegyver csövét a mocsok hátsó bejáratához, és egy határozott lendülettel feltolom a fenekébe, majd meg is forgatom. Érzem, ahogy megfeszül alattam, ahogy betömött száján át is ordítani próbál az újabb fájdalom miatt, ami éri, de engem ez nem érdekel. Legszívesebben meghúznám a ravaszt, de a zsaruk betörnek, még mielőtt bármit tehetnék, majd egy pillanattal később fájdalmat érzek a hátamban ott, ahol eltaláltak, mert igen, lelőttek, amikor szembesültek azzal, mit tettem és még mit tehetnék meg, míg lerohannak. Inkább egy tiszta lövés mellett döntöttek. Nem hibáztatom őket, mert csak azt látják, hogy egy köztiszteletben álló embert brutálisan megkínoztam. Ha tudnák miféle báránybőrbe bújt farkas a tisztelt kormányzó velem értenének egyet. De talán akkor is azt mondanák, hogy nem így kellett volna elintéznem. Na persze. Kíváncsi lennék mit tennének a helyemben.

Nem bírom tartani magam, eldőlök a mocskos földön. Nem kapok levegőt, érzem, hogy itt a vég. Szemeim elnehezülnek, egyre kevésbé tudom nyitva tartani őket. Mielőtt elnyelne a sötétség, azt látom, ahogy az orvos int a zsaruknak, hogy vége, nem menthetik meg az áldozatomat. Megnyugszom, hogy sikerült véghez vinnem a bosszúm. Sóhajtok egyet elégedetten, majd végleg lehunyom a szemem, átadva magam a sötétségnek.

Vajon tényleg meghalt a lány?  Szeretnétek, ha folytatódna a sztori? Ha igen, mit gondoltok, mi történhetne ezután? Írjátok meg kommentben!