Hóvirágom, Mikasa ❄️[Attack on Titan]

Üdv újra!

Minden ugyanolyan volt, átlagos. A madarak halkan, de mégis bájosan keltették fel a várost, a friss levegő és a szabadság íze csak úgy cikáztak. Az emberek sietve mentek munkába, hisz fel kell építeni azt, amit egyszer valami elpusztított, vagy inkább valaki.

Mikasa mindig is korán kelő típus volt, de három éve akaratán kívűl is mindig hamarabb kel fel mint a nap. Nehezen alszik, de nehezen is kel fel. Bár, a mai nap kicsit más volt, hiszen a régi barátai végre itthon voltak.

Miután végre nagy nehezen felkelt és felöltözött a szoba gyilkosan halk csendjét egy kopogás zavarta meg.

"Mikasa! Itt vagy?" Szólalt meg az ajtó túloldalán egy kedves hang.

Mikasa bárhonnan felismerné ezt a hangot, szívéhez mindig is közel állt.

"Armin?"

Miután kinyitotta az ajtót, a fiú boldogan megölelte.

-Úgy örülök, hogy itt vagy!

Ezt egy olyan magányos embernek, mint Mikasa, lehetetlen volt könnycseppek nélkül hallani.

-Ne sírj! Most már itt vagyok. Ettél ma már valamit?

-Nem. Nem szoktam reggelizni. - válaszolta szomorkás hangon.

-Az elég nagy baj kisasszony! Szerencséd van, hogy itt vagyok és udvarias emberként meghívlak egy péksütire. - mondta Armin remélve, hogy Mikasát jobb kedvre deríti ezzel.

Mikasa hőstetje az volt, hogy megölte Erent. A titánátok megszűnt, az elidai nép átlagos ember lett. E nemes cselekedetért Mikasa házat kapott, nem is olyan messze a régi közös otthonuktól. Sajnos a Rumbling miatt borzasztó kevés eredeti épület maradt meg, de a nemzetiség összefogott és együtt újra kezdték építeni egész Paradist. Így kapta meg Mikasa a kis pici faházat Shingashina külső részén, távol a feltörekvő város hangjától. A civilizáció ellenére mai napig látszódnak a falak vonulatai, nincs ott semmi, de emlékezetből kitörölni nem lehet. Olyan mint egy fantom, ami örökre kisérti az embert.

Két emberünk hamarosan betévedt egy egész hangulatos kávézóba. Mikasának furcsa volt látni mennyi minden történt a várossal, ugyanis az egyetlen hely ahová járni szokott az otthonán kívül, az csak az a bizonyos fa.

"Gyere, ülj le."

Armin két nagyon finom csokis párnát vett, kávéval és eperlekvárral.

Miután elkezdtek enni egy apró kínos csend lett az úr kettőjök között.

-Armin... Bocsáss meg, hogy tegnap annyira elérzékenyültem.

-Én nem haragszom. - mondta a szőkeség egy enyhe vigyorral az arcán.

Mikasa sokat gondolkozott azon, hogy elmondja azt, amit tegnap látott.

-Tudod, valami szokatlan dolog történt tegnap, valami megmagyarázhatatlan. - kezdte el végül.

-Micsoda?

-Én, én ott vártalak titeket.. - ilyenkor realizálta Mikasa mennyire fájdalmas kimondani ezt. - Én ott   vártalak titeket.

Armin tudta milyen hely az az ott. Neki is nehéz kimondani, és a tudat, hogy régi legjobb barátjuk Eren ott van eltemetve, ez lelkileg megterhelő.

-Nagyon vártalak titeket, egy vagy két óra volt hátra a hajó érkezéséig. Viszont... Rám... Rámtört a szomorúság.

-Sírtál? - kérdezte Armin.

A lány nem tudott tovább válaszolni, kijött belőle minden. Minden amit 3 éve magába tartogatott mióta a többiek elutaztak. A szeme alatti táskák igazolták, hogy nála a sírás mindennapos, ez Sasha halála óta tart. Azóta Mikasának egy boldog pillanata sem volt, nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna Erenre, Sashára, a szüleire. Mindenki elhagyta őt, még Armin is, bár ezért ő nem hibáztatta. Sőt, kifejezetten mérges és féltékeny rá, amiért ő tovább tudott lépni, és csak ő, Mikasa Ackerman ragadt egyedül valahol a múlt és a jelen között.