Volt egyszer egy kígyó, aki imádta a virágokat. Szerette az illatjukat, szerette nézegetni őket és a legfontosabb, hogy imádott velük foglalkozni.
Minden virágjával kincsként törődött, azok meg énekeltek, viháncoltak neki. Tudták, hogy bár a kígyó ijesztően néz ki, hatalmas szíve van és nagyon kedves.
A kígyó azokat a virágokat gyűjtötte össze, ami másnak már nem kellett. Amiket az emberek kidobtak, mert kezdtek elszáradni, vagy ajándékba kaptak ám mégis ki lettek hajítva. A kígyó megsajnálta őket és egy hatalmas kertbe összegyűjtötte mindet. Ebben a kertben mindenkinek jó volt. Sütött a nap, néha esett, finom volt a föld, kellemes volt a levegő és soha-soha nem hervadtak el.
A kígyó új virág után indult, megnézte, mit vagy kit talál.
Nem is telt bele sok időbe egy apró sírásra lett figyelmes. A szomorú könnyek egy kis nefelejcstől érkeztek. Odament hozzá a kígyó, testével közre fogta kicsi párát.
-Miért sírsz kedvesem? Ki bántott tégedet?
-Jaj, Kígyó, nem kellek én senkinek! Elfelejtettek, itt hagytak, új a kert, nincs már olyan, hogy haza. Felásták a kertem, s én már nem kellettem bele, kihajítottak ide engem.
-Szegény virágom, ne sírj! Nefelejcs a neved, ha nem tégedet.
-Igen, de mit számít a név, ha nincs senki, aki emlékezne rám.
-Én igen is emlékezni fogok rád, sose felejtelek el téged, gyere kedvesem, gyere el vélem!
A kis nefelejcs hallgatott a szép szavakra, elment a kígyóval.
A kert üdvözölte őt, vidáman énekeltek neki, bár volt már nefelejcs a kertben, ilyen égszínkék még sose volt. Azonnal kapott finom földet, vizet, nem hervadt el többé.
-Köszönöm Kígyó, nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neked!
-Nincs mit meghálálni kedvesem, virágozz csak és légy vidám, s én mindenre emlékezni fogok immár.
A kertre éjszaka várt, jött az est. Ám lámpások halvány fénye beragyogta az éjszakát. Kellemes apró fények, kis lámpások, s a csillagok ragyogóvá varázsolták a kertet. A kígyó is aludni tért. Egyik csodás fájára kúszott fel, onnan nézte a kertet, míg el nem nyomta az álom.
Másnap reggel a kígyó ismét útra kélt. Sokáig ment, mendegélt, mígnem egy szál szakajtott rózsát nem talált.
A rózsa egymagában roskadt, szomorkodott, mérgelődött tán, hogy Valentin napján itt hervad már.
Odament hozzá a kígyó, kedvesen szólt hozzá.
-Mi a baj rózsám? Miért szomorkodsz árván? Hol a párod, merre van? Ki volt, ki elhagyott már?
-Nincsen semmim Kígyó, nincs aki vár, nem vagyok több, csak egy kidobott szál.
-Engedd, hogy segítsek rózsám, hidd el, vigyázok majd rád!
-Nem kellesz te nekem, pikkelyes kígyó!
A kígyó meghökkent, ilyet se hallott még. Szeme felrebbent, élesen nézet a virágra, mire az folytatta.
-Te is majd csak elhagysz, ha nem kellek, majd kidobsz! Nem bízok én benned, végtelen fajankó! Átversz majd engem és mindenki mást, magad szórakoztatására vinnél, nem is hogy segítesz, majd csak mutogatsz, hogy milyen rózsád van!
A kígyónak elakadt a szava, meg se tudott szólalni, nem ehhez szokott, sose várt ilyen végett.
-Félre értesz rózsám, nem akarok én rosszat. Elviszek a kertemben, ahol meggyógyulhatsz. Sok ott a virág, sok a szép, de nekem mind egyformán fontos, ki oda bekerül.
-Haddj hát engem, menj a kertedbe! Nézd azokat, nem engem.
Bosszúsan elfordult a rózsa, egyik szirma le is esett. De ni-ni, mit lát a kígyó, hisz ez be lett festve!
Nem volt ám a rózsa vörös, sose volt az. Sárga volt ám, sárga volt az biza. A kígyó meglepődött ám megértette már, miért nem kell senkinek ez a virág.
-Sajnálom rózsa, én csak jót akartam. Sárga, baljós szirmaidat, még is elfogadtam volna. De nem kell ám a csalfa szív, mely csak rosszat hoz, ég veled hát rózsa, vigyázz nagyon magadra!
A kígyó elment, s a rózsa megbánta, hogy elzavarta. Csalfa sárga színe sose nyugosztalja. Bántotta, aki csak segíteni akart, s mert külső alapján ítélt, ő itta meg a levét.
A kígyó kertje azóta is zölddel, van abba minden, mi kedves a szemnek. Csodás leander és liliom. Illatos orgona és játszint. Virágzó kaktuszok és violák, kedves árvácskák és menták.
Szép a kígyó kertje, csodaszép, van benne hely, attól függ, ki kér.
