Valamikor, réges-régen, Franciaország csodálatos északi partjainál volt egy bájos kis tavacska.
Ebben a tóban rengeteg hattyú úszott és itt megtalálták életük párját. Varázslatos táncot mutattak be a friss párok. S a szerelem, az igaz, örök szerelem minden lángja ebben a tóban gyulladt ki.
Ezt az elbűvölő bált csak egy valaki nézte messziről, Naeva a fekete hattyú keservesen a szomorúfűz koronájának, elrejtő árnyékában. Ő volt a tó egyetlen fekete hattyúja. Már maga se tudja, hogyan került oda, de azt tudta, hogy fekete tollai miatt senki nem fogja elfogadni. Nem olyan volt, mint a többiek és ez bizony zavaró volt. Naeva még ha ki is úszott a többiek közé, azok elmentek tőle. Így hát a magára hagyott hattyú többé nem kereste a szerelmét. Még reménykedett, hogy egyszer fiókányit úszni tanítja, de ezek röpke álmok lettek.
Egyik este azonban egy nem vár vendéggel találkozott, egy kis rókával. De nem akármilyennel, egy apró, sötét szőrű rókával. Olyan volt, akár csak ő. Naeva, amikor meglátta őt, megijedt, még is csak egy rókáról van szó, és ahol kölyök van, ott van anya is. De a kis róka csak feküdt a földön, meg se mozdult. Naeva messziről figyelte, egész éjjel. Másnap korán reggel a kis róka még mindig ott feküdt, sehol az anyja, ezt már a hattyú is furcsálltat. Félénken megközelítette, semmi válasz. A kis róka még lélegzett, de ezen kívül nem volt jele életnek. „Egy magára hagyott róka kölyök" – gondolta Naeva magában. Elrepült a tóhoz, még sose vadászott másnak és azt se tudta, most miért csinálja. Próbált elkapni egy kisebb halat, de azok hamar eliszkoltak előle. De most minden erejét össze szedte és megfogott egy halat. Diadalmasan vissza vitte a kis rókának. S a kölyök megérezte a hal szagát. Lassan nyitogatni kezdte szemeit. Naeva közel tolta hozzá a halat, ő maga pedig elhátrált. A kis kölyök nehezen, de felfeküdt és elkezdte majszolni a halat, nem volt sok ereje. Hamar elpusztította ajándékát, viszont még repetálni akart. Így a hattyú egyre-egyre vissza szállt a tóhoz. Újabb halakat fogott, már egy-kettő nagyobbat is. A kölyök egyre jobban evett, egyre jobban visszatért az ereje. De volt egy kis probléma, rettenetes fázott. A hattyú nem tudott mit tenni, újra megsajnálta a kis rókát. Odabúj hozzá, egyik szárnyával betakarta. Mind a kettőjüknek új volt a szituáció, vajon ki félt jobban a másiktól?
Így teletek a napok, egyre jobban, bíztak egymásban. A tó többi lakója rettegve néztek rájuk, de Naevát ez már nem érdekelte, itt volt neki Hiver, így nevezte el. Hiver egy nagyon bájos fiú kölyök volt. Életvidámsága a napok elteltével visszatért, újra szaladgált és rovarokat kergetett. Naevát nagyon szerette, ragaszkodott hozzá. Ha a hattyú szólt neki, olyan gyorsan rohant, akár csak a szél. Nem furcsállja, hogy madár az „anyja". Miért is tette volna? Elvégre még csak három hetes volt, és arra se nagyon emlékezett, de a fekete tollú hattyúra emlékezett. Az elegáns fekete tollakra, amiken megcsillant a nap első sugara, a fekete tollakra, amik csak siklottak a vízen. És imádta a látványt, olyan szépnek tartotta, hogy ő is utánozni akarta. De ha vízbe ment, elsüllyedt. Naeva ekkor pánikolva utána merült és a hátán vitte ki, mindig megígérte: ha nagyobb leszel, megtanítalak úszni! De mikor lesz nagyobb? Mikor lesz elég nagy ahhoz, hogy ő is olyan elegáns legyen, mint egy hattyú? Az az idő sose jött el, cserébe eljött a nyár. Hiver elég nagy volt ahhoz, hogy végre megtanuljon úszni. A tanulás minden pillanatát élvezte. Naeva igazi anyaként segítette az első pillanatokból kezdve és a kisróka bizony rákapott az érzésre. Fára mászni is igen jól tudott, így miután az úszás is ment, új kedvenc elfoglaltsága lett a tót körülvevő fákról, szikrákról a mélybe ugrani, majd csurom vizesen ezt újra megismételni. Naeva minden egyes ugrásnál ugyan úgy összerezzent, mint az elsőnél. Sose fogja megszokni, nem igaz?
És csak nézte, boldogan nézte, ahogy a kicsi gyenge rókából egy igazi felnőtt róka lesz, még ha belül gyerek is volt.
S ez így ment tavaszon és csodás nyáron át, mikor Franciaország északi vidéke is olyan csodálatos helyé válik, ahova mindenki kívánkozik. S ott északon a kis tó lakói egyre gyarapodtak. Kis hattyúk, új békák, halak, új madarak, új szél jött. Megváltozott a táj a legcsodálatosabb értelemben. És ennek a kis tónak a partján, annak a kedves szomorúfűz árnyékában ott feküdt Naeva és Hiver. Két sötét folt egy árnyékos odúnál.
