Kpop imagines and oneshots [Kérések Nyitva]

Kim Sunoo 1.

Ez az első rész kicsit bénácska lett, tudom és azt is, hogy nagyon sokat kellett rá várni, de mostanában kicsit zavaros az életem. Tudom, kijöttem én már az írás lendületéből, de azért remélem olvasható valamennyire. Jó olvasást! <3

FIGYELEM: ez a rész Sunoo szemszögéből íródott!!

✧༺ ☆ ༻✧

A hideg novemberi szél halkan susog a magas fenyőfák tetejei között, míg lent, a többi fa elhullajtott levelei szárazan, halkan recsegnek csupasz talpaim alatt. Ilyen az élet is. Egyesek az örök életet birtokolva zöldellenek, kimagasodnak a halandó, gyorsan múló életek között.

A szürkületi ködben szinte elvesznek a múlt homályából feltörekvő emlékeim; s piszkos, szakadt ruhákba göngyölt testem látványa, ahogy egyre közelebb érek a város pereméhez. 

A kisváros kihalt; az utcákat járva; a régi, megviselt épületek közti kis büdös sikátorokat szelve érek ki a főútra. S mintha az épületek hűvös árnyéka, egy vészjósló erővel szövetkezve húzna egyre közelebb és közelebb. Hogy mihez? Azt nem tudom, de duzzadó patakokban folyó könnyeim és egyre gyorsuló lépteim nem biztos, hogy erről tanúskodnak. 

A testemet csak úgy húzza, a fejem kiürült. Tán nem is baj. Elég hamar egy kisebb-nagyobb térre érek, ahol egy nagy tömeg áll.

Mielőtt megmozdulhattam volna, egy megtépázott, de gyönyörű lányt vezettek el előttem. Üveges tekintete a földet vizslatta, majd lassan rám emelte. Nem volt magánál, de még így is, ahogy szemeimbe nézett, egy aggódó arckifejezést öltött orcáira. 

Ekkor egy izmos férfi elővett egy ostort és rá csapott gyönge hátára. Majd még egyet, s azt követte a másik. Egészen addig, míg egy erőtlen, fájdalmas nyögést nem facsartak ki belőle. Nem bírta tovább, térdre rogyott. Könnyei úgy, mint nekem az előbb, úgy szántották végig a piszkot az arcán, majd még egy suhintás után, bele rúgott egy magasabb fazon.

-Áll már fel te kurva!! Még nem vagy ott!!! -üvöltött rá, lenéző ábrázattal a magasabb, majd társa nyomatékosította, a hajánál fogva emelte el a talajtól.

Szólni akartam, le akartam őket állítani, de nem ment. Valami testemet lefagyasztva nem engedte. Ezt most végig kell tűrnöm, nem mehetek oda.

Csendesen figyelem, ahogy a lányt elvonszolják szemeim elől, lábaim még mindig a földbe vannak gyökerezve. Vajon ő lesz az? Ő az kit megjósoltak nekünk? Akit nagy könyvekben megírtak?

Gondolataim cikáztak a fejemben, miközben a lányt elkezdték vonszolni egy fa emelvényhez.

Vajon itt a vége? Az nem lehet..!

Egy alacsony férfi egy hosszú papír tekercsel a kezében kiállt, úgy, hogy mindenki lássa, majd elkezdte felolvasni a pergamenre vetett szöveget.

A lány nem egyedül volt ott, elég sokan voltak, kik várták végüket. Néhányan még örülhettek is neki, hiszen már a harmadik embernél is láttuk a megkönnyebbülést az arcukon.

Engem, a "betolakodót" senki nem vesz észre, mindenki a kivégzésre koncentrál. Lélegzetvisszafojtva figyelik, az akár már családi programnak is mondható eseményt. Talán jobb is így, hisz túl sok veszéllyel jár ez már így is.

És elértünk a végéhez, a szép lány a következő, egyben az utolsó is. Semmit sem tehetek.

-TŰNJ EL INNEN!! -üvölt be a tömegbe, s kétségbeesve kezd el rángatózni, sírni és üvöltözni.

-MOST! MENJ MÍG NEM KÉSŐ!! FUSS, TŰNJ EL!!! -Majd egyszer csak a hangoskodása abba maradt.

Ki az? Kihez beszélsz? Fejemet oda fordítva meglátok egy 6 évnél nem idősebb kis porontyot. Egy kislány? A gyermeke? Nem, ahhoz túl fiatal. Akkor a testvére? Az valószínűbb. Minél tovább nézem esetlen, remegő kis testét, annál inkább rosszul leszek. Régen elfeledett emlékeim a felszínre törnek, s könnyeim újból megindulnak. 

Egy ismerős érzéssel karöltve kezdi el szúrni orrom a végtelen szomorúság. Már el is felejtettem. Gyerekként én is ugyanígy álltam, halkan zokogva néztem ahogy Őt is felakasztják. Bár én már valamicskével idősebb voltam, ez akkor sem volt egy túl szép látvány.

Lassan megteszek egy lépést a kislány felé, majd még egyet és még egyet. Egészen addig közeledek, amíg teljesen előtte nem állok. Leguggolok, így egy magasságba vagyunk. Nagy szemeivel rám néz, kicsi ajkait parányira eltátja, de szó nem jön ki a száján. Nem is kell, hiszen pontosan megértem, mit érez. Jobb tenyeremet puha arcához érintem lágyan elkezdem cirógatni. 

-Semmi baj, ne sírj ennyire. Nem lesz semmi baj. -suttogom neki lágyan, majd a zsebkendőmet elővéve megtörlöm könnyes szemeit, majd kis pisze orrát. A testemmel kitakarom a bitófát, így csak is rám fókuszál. Halványan elmosolyodok, miközben kezem a feje búbjára téved.

Bizalmatlanul, de annál bátrabban hozzám lépkedett, majd apró fejecskéjét mellkasomba temette és hangtalanul úgy zokogott tovább. Másik kezemmel apró hátát kezdtem el cirógatni, s halkan egy dallamot dúdolni. Nem tudom, hogy mi volt ez a dal vagy, hogy honnan ismerem, de öntudatlanul is ez jött rám. Egy dallam mely segít beletörődni a valóságba, a halál dallama.

Lassan a hátam mögé nézek, s látom, hogy utolsó mozdulatával is csak mosolyog. Keserédes mosoly az, de igaz. Halott szívemet elfogja a vágy. A vágy, ami olyan ösztönösen jött, hogy észre sem vettem mit cselekszem. 

-Menekülj!! -súgom oda a kislánynak, aki szépen kapkodva a lábait, el is futott. Felállok, majd egyre közelebb megyek a hajadonhoz. Ekkor húzták rá a fejére a zsákot, s tekerték körbe nyakát a megviselt , de erős kötéllel. Elmém elsötétült, nem gondolkoztam tisztán. Lassan, de biztosan közeledtem az állvány széléhez. A hóhér már húzta is a kart. Ekkor az egész égbolt vörössé változott, szememmel együtt. Gyorsan mozdultam, s innentől minden sötét lett. 

Elborultam egy olyan ösztönös kötelék miatt, ami eddig még csak egy legenda volt, egy szájról szájra terjedő história volt köztünk. S innentől kezdve egy teljes fordulatot vett az életem.

Nem voltam egyedül.

✧༺ ☆ ༻✧

És egy kis ajándék magamnak magamtól (hiszen ő az ult. biasom), meg ugye nektek 🤭❤️