𝐀 𝐊𝐚𝐫𝐚́𝐜𝐬𝐨𝐧𝐲 𝐑𝐞𝐣𝐭𝐞́𝐥𝐲𝐞 | 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 | ✔

Filozofálás?

-Az óra szerint most 21 óra múlt. -szólalt meg Jungkook a konyha asztalnál ülve.

Én, Juno és Kook most abban a házban vagyunk, ahol Jungkook ébredt fel. Mondhatnám azt is, hogy Jungkook házában vagyunk, de ez nem az övé.

Átjöttünk hozzá, hogy megvitassuk a dolgokat.

-Igen. Gondoljátok, hogy csak mi vagyunk itt? -kérdezte Juno.

-Szerintem igen. Habár itt még van egy pár ház, de azokban már nem világít semmilyen lámpa. -vont vállat a fekete hajú.

-Egyébként még nem is ismerünk téged, Juno. -szólaltam meg. -Mondj egy két dolgot magadról.

-Például mit? -kérdezte az említett.

-Hát... például én 26 éves vagyok és nincs saját családom. Szöulban élek és egy utazási irodában dolgozok. Én úgy kerültem ide, hogy egy könyvesbolt kirakatában pillantottam rá arra a könyvre. -meséltem el a saját sztorimat és direkt ki hagytam belőle a meleg vagyok részt. Nem akartam, hogy Kookon kívül bárki is megtudja.

-Én 30 éves vagyok és van egy feleségem, meg egy 3 éves kisfiam. Kint élek New Yorkban és egy nagy könyvesboltban dolgozok. A munkaidőm lejártához közeledve pakoltam vissza még néhány könyvet a helyére, mikor a kezem közé akadt A Karácsony rejtélye, aztán elájultam. Viszont eredetileg amúgy koreai vagyok. -mesélte el Kook is a saját történetét.

-Oh, rendben. Hát én... 29 éves vagyok. Van egy 4 éves kislányom, akit egyedül nevelek, mert a feleségem már a túlvilágon van sajnos. Busanban élek és fotósként dolgozok. Azt pedig már mondtam, hogy hogyan találkoztam a könyvvel. -hajtotta le a fejét.

-Őszinte részvétem. -hajolt meg egy kissé Jungkook.

Egy ideig nem válaszolt Juno. Látszik, hogy még egyáltalán nem tette túl magát a felesége halálán, amit meg is tudok érteni.

A háta mögé sétáltam és gyengéden átöleltem őt, akinek a vállai enyhén rázkódni kezdtek.

-Sajnálom, Juno. Nem kellett volna felhoznom ezt a témát. -suttogtam.

A karjaim közt lévő a kézfejeimre fogott, mikor el akartam húzódni tőle és maradásra késztetett, mire én vállai fölött öleltem át, így a karjaimba temetkezve kezdett el sírni.

Anya kiskoromban mindig azt mondta, hogy az én ölelésem és érintésem nyugtató.

Amikor apával néha napján összekaptak egy kicsit, akkor utána mindig hozzám jött vigaszt keresni, amit az ölelésemben meg is talált.

-Sajnálom... De a feleségem volt a leggyönyörűbb nő a Földön. Bármit megtettem volna érte, de tényleg. Én voltam a világ legboldogabb embere, mert a férjének hívhattam magamat. Mikor a kislányunk született... ő belehalt a szülésbe... Az utolsó mondat, amit még mondott a szülésznőknek, akiktől azt kérte, hogy adják át nekem az az volt, hogy: Nem a kislányunk miatt haltam meg, hanem érte. -tört ki belőle a zokogás, mire nagy meglepetésemre Jungkook csak felállt és kiviharzott a házból.

-Juno, hé... figyelj rám. -guggoltam le elé. -A feleséged még nem halt meg. -jelentettem ki bekönnyezve, mire én abba hagyta a sírást.

-H..Hogy érted ezt?

-Egyes bölcsek szerint az ember csak akkor hal meg végleg, ha már nem őrzik az emlékét sem. De te még őrzöd itt... -mutattam a szívére. -A feleséged emléket, így ő még él. Csak nem láthatod, viszont nem hunyt el. -mosolyodtam el.

Juno a nyakamba borult és újra megöleltük egymást.

-Köszönöm, Jimin. Hidd el, nem akartam megtörni, de a feleségemmel kapcsolatos témák mindig is nehezek voltak számomra. Még nem igazán bírtam felfogni, hogy ez történt, hiába telt el már azóta sok év. Viszont igazad van... a szívemben még azóta is tovább él. -vált el tőlem mosolyogva, miközben a szemeit törölgette.