Villámok [novella]

Villámok

Egy pillanat alatt borult be az ég. Színe ólomszürkéből néhol sötétkékké változott, mint az elmosódó színek a vizes papíron.

Éjjel volt már, aludt mindenki, csak az égbolt maga nem tudott. Forgolódott, minden gondja volt. Ha csak nem aztán olyan morajlást hallatott, hogy nem lehetett eldönteni, hogy éhes, vagy ordít a párnájába.

Eztán oly lassan, apró cseppek hullongtak a szeméből, mint amikor az ember sír. Ő maga is ugyan így volt, bánatában kitörtek átlátszó, kristályos könnyei, s a földre hullottak nagy búsan.

Röpke idő telt el, s egyre jobban, s jobban siránkozott, csak csordultak a szemek egymás után. Hamarosan mindent ellepett a szomorú cseppek száza.

Aztán, mint a hullócsillag, ahogy suhan, közben a vulkán mikor kirobban, olyan hangot hallatott, s fénynyalábok jelentek meg a kolosszális égboltozaton.

A vakító fények szinte küzdöttek egymás ellen, úgy váltogatták a saját helyüket, mintha lézerharcban lettek volna. Micsoda játszma, melyet itten, s mostan játszanak. Vajon milyen szörnyűséges éjszakája lehet-e lénynek? Szemei patakokban, álma nyugtalan, s most mérgében üvölt, kiált, mint a sakál!

Egyszer sötét, majd világos, majd újra fent, aztán lent. Hányszor fogja még színdarabként előadni? Miért nem tud lecsillapodni? Talán hiányzik neki valaki? Oly elgondolkodtató, nem tudok rajta segíteni.

Kékben, majd feketében, fátyol fehérben, újra gyárfüst szürkében topog, de el nem lohol.

S egyszer csak jókora haragjában egy kolosszális méretű fényözön tündököl egy másodpercig a sötétbe borult égen, s irdatlan durranás. Toporzékol, mint egy óvodás! Kitör, mint egy vulkán!

A robosztus termetű, rengés után csend ül az ég alján, nincsen bosszú, se hurrikán. Szédülő tengerek vihara végre elnyugvóra fogta magát. Nem zörög-csörög, nincsen morajlás, csak síri nesztelenség zavarja meg a többi lakó fülét.

A firmamentum végre elszendergett, megbékélt, elfogadta, mi vele történt.

S ahogy a zajongást abba hagyta, a vattacukor felhők is elbolyongnak, a mennybolt tiszta, mint a Blue Lake

Új-Zélandon. Előbújnak a csillagok, majd kikacsint a Hold is a fellegek mögül.

S a villámok amilyen gyorsan csak jöttek, olyan gyorsan mentek is tova, vándorútra.