Olajfestmény

ÖT

Gyógyszerek. Elgondolkodtat kissé. Mire vannak a gyógyszerek? És én miért szedem őket?

A csengő zavarja meg gondolataim, és mintha minden kipotyogott volna belőle, üres fejjel nyitok ajtót. Anya az. Kezében egy hatalmas doboz, tele kacatokkal. Beengedem, bár meglep, hogy mit cipel. Becsukom az ajtót, ő már letette valószínűleg nehéz utitársát az asztalra, és teljes kényelembe helyezte magát a kanapén.
- Teát? - távolból a dobozt bámulom.
- Kávé van?
- Nincs…
- Mi az, hogy nincs? Eddig volt.
- Nem - megrázom fejem - sosem volt kávé itthon, nem szeretem.
Csendben marad, nem feszegeti tovább ezt a témát, de arcáról le tudom olvasni, azt hiszi, hogy hazudok. Pedig nem.
- Mi ez a doboz? - érdeklődöm felőle végre. Elkezdem benne kotorni, tényleg mindenféle kacat foglal benne helyet.
- Egy hete mondtam körülbelül, hogy nálunk nagytakarítás van, és hozok pár cuccot, amit felvihetnél a padlásra.
Egyeltalán nem emlékszem, hogy ilyen történt volna bármikor is. Megrázom fejem.
Akkor felviszem most.
- Jó - hangja kissé sértődött, és feláll majd kimegy a házból.
Felviszem a dobozt a padlásra és furcsálom a látványt. Rengeteg vászon van becsomagolva. Túlságosan kíváncsi vagyok, és egyet kicsomagolom. Hasonló, mint a tegnapi álmomban.

Egy pár ölelkezik a padon egy parkban. A háttér teljesen ugyanolyan, mint álmomban. Az érzés ugyanaz. Ugyanaz a biztonságérzet fog el a festményre nézve, mint amelyet  álmomban éreztem. A vászon sarkán az aláírásom szerepel.
Becsomagolom a festményt, és helyet keresek a doboznak. Lemegyek, és kezembe veszem a naplót újra.

Vészesen fogy az időm. Ha elkezdem szedni a gyógyszereket, ki tudja mi mindent felejtek majd el. De semmi sem aggaszt ennyire… ezt leírom magamnak. Leírom a motivációm. Magamnak.
Szerelmem halálát követően úgy döntöttem, hogy nem felejtem el őt, soha. Ezért elkezdtem lefesteni az emlékeimet vele kapcsolatban. Felaggattam őket az egész ház falaira, hogy mindig velem lehessenek. Akaratom nem elég, hogy ellenálljak a gyógyszereknek. Nem azért, mert nehéz a gyász. Azért, mert anya állandóan a nyakamban liheg miatta.

Jövőbeli én, remélem nem felejtettél sokat életed szerelméről.

A sorokat olvasva minden értelmet nyer. A gyógyszereim, a feledékenyeségem, az álmaim, a szegek tömkelege a falon…

Válaszra vágytam. Megkaptam mind. Erőtlennek érzem magam. Üresnek, mint a csupasz fehér falak körülöttem, melyeket szegek borítanak be. Valószínűleg azokon lógtak az olajfestmények.
A gyógyszerek hatnak. Túlságosan is. Már arra sem emlékszem, ahogy mondod „szeretlek“. Segített volna túlvészelni ezt az időszakot. Hiszen mindig ott voltál mellettem. Legalábbis. Így hiszem.