Hátradőlök a pléden és felnézek az tiszta égboltra. A nap már félig lebukott, de a fák mögött látszanak aranyló sugarai. A lágy szellő mozgatja a fák levelét. Nézem, ahogy egy madár száll az egyik ágra és megborzolja barnás tollait. Az egész réten béke honol, csak úgy, mint a szívemben. A mellettem fekvő fiú szemeibe nézek, aki a pulóvere zsinórját csavargatja, belemerülve a tájba, de amint meglátja, hogy ránéztem felemeli a karját, hogy mellkasára hajthassam a fejem. Felnézek rá és hosszú percekig csak elveszünk egymás szemeiben. Ő jelenti számomra a békét. A szívemet melegség önti el és beleborzongok, ahogy elkezdi simogatni a karom, amivel átölelem a derekát. Arcomon mosollyal figyelem a gyűrődéseket a khaki zöld nadrágján. Egyet kisimítok és izgatottan nézek fel rá, amikor egy pillangó száll a bakancsa orrára. Eszünkbe sem jut lefotózni, csak nézzük a gyönyörű állatot. Szárnyaiban a kék szín dominál, de apró narancssárga pöttyökkel van telehintve. Végül tova lebben a barna cipőről, de még sokáig mellettünk marad. A levegő elkezd lehűlni, de nem foglalkozunk vele. Kihasználjuk az időnket, amíg a titkos helyünkön lehetünk kettesben. A környezetünk elcsendesedik. Amikor már csak a szél susogó hangját halljuk, tudjuk, útra kell kelnünk. Néma csendben felkelünk és összepakolunk. Tudom, hogy a délután emléke nem csak nekem fogja hetekig a világot jelenteni. Az összes pillanatot mélyen elraktározom magamban, mint egy féltve őrzött titkot. Tulajdonképpen az is. A mi szerelmünk a legmocskosabb és legveszélyesebb titkunk, amit halálunkig megőrzünk.
