Csendes vonzalom

4. fejezet

09.12. péntek

A kirándulás napja. Nagyon vártam már. Az étkező asztanél ültem Apával és ettük a reggelinket. A reggeli napfény besütött az ablakon, így lámpára nem volt szükség.

-Pénzre nincs szükséged?-kérdezte apa, miután elmondtam neki, hogy hova is megyünk ma.

-Köszi, de, szerintem nincs. A tanár úr nem mondott ilyet, de van nálam párezer, max fizetek abból.

-Örömmel hallom.

Hát igen, Apa nem szereti, ha feleslegesen kell pénzt adnia. Ezért mindig ügyelek, hogy vagy valami jó alibit találjak ki, vagy egyáltalán nem fizetős programra megyek.

A suliba már úgy indultam, hogy az iskolatáskám mellett az utazós táskának használt sporttáska is ott volt a vállamon. Amikor beértem a suliba, hátramentem a padomhoz, és letettem a táskáimat. Ránéztem az órámra. 7:45. Simán van még időm emenni a mosdóba. Amikor visszaértem, érdeklődve konstatáltam, hogy Peti táskája már ott pihent az enyémek mellett. Megpillantott az ajtóból és odajött hozzám.

-Hát te meg mit keresel itt? Azt hittem te vagy Mr. Mindig Kések.

-Be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok szétszórt.-mosolygott büszkén.

-Nekem?

-Neked

-De miért?-kérdeztem.

-Hát.-vakarta meg a tarkóját.-Te mondtad, nem?

-Én magamra mondtam, hogy én nem vagyok. Az nem azt jelenti, hogy te az vagy.

-Mindegy. Akkor is. Most figyeltem rá.

-Ügyes vagy.-mondtam neki ironikusan.

-Köszönöm-húzta büszke mosolyra a száját.

A nap nagyon lassan telt el. De ezt mindig így van. Amennyire várom, annyira lassan jön el. De csak elérkezett a pillanat!

-Gyerekek! Az iskolatáskákat hagyjátok a portán! A szülőkkel meg van beszélve, értük jönnek. Csak az legyen nálatok, ami feltétlenül szükséges.-utasított minket Székely.

Miután mindenki letette a táskáját, az osztály együtt lépett ki az iskola kapuján.

-Hol a francban van Máté??-kérdezte feszülten Székely, miután megszámol minket a hévről leszállva.-Ez a gyerek mindig eltűnik!-motyogta maga elé.

-Tanár úr!-szólt Peti.-Felhívjam?

-Hívd!-sóhajtotta fáradtan a tanár úr.-De várj! Nem meg mondtam, hogy ne hozz telefont??

-Öööö.. Neeeem. Ó, már kicsöng!-húzta be kínosan a nyakát, és eloldalgott telefonálni?

Csak pár apró mondatrészt hallottam ki a beszélgetésből, mint pl,:

Hallod? Te hol a fenében vagy?, vagy egy nevetést, vagy hogy éppenséggel valamilyen szavakkal illete a gyereket.

5 perc múlva visszaért a telefonálásból.

-Egy megállóval hamarabb leszáltt egy másik csoporttal. Jön a következővel. Most várja.

-Édes...-sóhajtozott tovább a tanár úr.-Miért is vállaltam be én ezt??

Közben eszembe jutott, hogy mintha azt mondták volna, hogy én, Márk és Robi voltunk újak.

-Te, Peti-szólítottam meg.

-Hm?

-Máté nem első óta jár ide?

-De, miért?

-Mert nyolc év után sem ismeri meg a saját osztályát?-kérdeztem már szinte nevetve.

-Ezek szerint...-ő már röhögve mondta.-Azon csodálkoztam, hogy annyi esze volt, hogy vegyen egy jegyet, és utánunk jöjjön.

-Oké, gyerekek!-szakította félbe a beszélgetésünket Székely.-Itt üljetek le az árnyékba, megvárjuk Mátét.

Máté héve 20 perc múlva futott csak be. Mindenki felállt a helyéről, hogy "gratuláljon" neki.

-Na jól van-vett egy mély levegőt Székely.-Mehet a menet?

-Milyen menet? Menetelnünk kell? Mennyit? Hova??-kezdett el kétségbeesetten sopánkodni Robi.

-Hagyjuk-hagyta rá a tanár bá.-Induljunk meg, mert éjjelre sem érünk oda!

Ezután mindenki felkapta a cuccát, és elindult az ofő után. Körülbelül egy 15 perces séta után megérkeztünk egy panzió elé. Mindenki el kezdett volna berohanni a recepcióra a fotelek láttán, de Székely az utunkat állta.

-Néhány szabály mielőtt beléptek: Értelemszerűen lányok és fiúk külön alszanak. A lányok fent, a fiúk lent. 23 órakor mindenkit a saját szobájában, leoltott lámpával az ágyában szeretnék látni. Természetesen, ha bármi kárt okozunk, azt nekünk kell kifizessük. Előre szólók, hogy nem mindenkit tudtunk a barátjával egy szobába elszállásolni. Reggeli 7:30-tól van. Bármi kérdés?

Mindenki hulla volt a nap után. Már 7 óra is elmúlt. Mindenki csak arra vágyott, hogy ledőlhessen pihenni, ezért senki sem tette fel a kezét.

-Nincs? Remek. Gyorsan elmondom a szobabeosztásokat, utána menjen mindenki a szobájába, tegye le a cuccát, és itt találkozunk, megyünk vacsorázni.-utasított minket Székely.-Nézzük először a lányokat. A kettes szobába megy Móni, Sára, Tami és Alma, a hármasba Zsani, Lia, Rebi, és Bori. A négyes szobát Petra, Betti és Lili kapja. Az egyes szobában én leszek. Oké, a lányok induljanak el, itt jobbra, ott látjátok már a lépcsőt, menjetek fel, a szobák be lesznek számolnva. Na, akkor jöjjenek a fiúk. Az ötös szobába megy Máté, Peti...

A cuccainkat felkapva elindultunk a lépcső felé. A kanyarban már nem hallottuk Székely utasító hangját, inkább egymással beszélgettünk.

-Sajnálom, Zsani, hogy különkerültél...-szólalt meg Alma.

-Pedig tök buli lett volna-szálltam be.

-Nem baj. Így is tuti lesz. Na, megyünk cuccolni, lent találkozunk.-mondta, miközben már félig átlépte a szobája küszöbét. Mi is bementünk a saját szobánkba. A félhomályba burkolt szoba nem volt nagy. De azt sem mondhattam, hogy nem fértünk el. Pont jó volt. A szoba két szélén két-két ágy volt, a fejüknél összetolva. A szobában volt még egy szekrény is, de mivel csak 1 éjszakára jöttünk, úgy döntöttünk, hogy nem pakolunk ki.

Gyorsan lestoppoltam az ajtótól balra eső ágyak egyikét. A másik ágyra természetesen Alma telepedett le, így a jobboldali ágyak lettek Sáráé, és Mónié. Ledobtuk a cuccainkat az ágyaink mellé, és lementünk az ebédlőbe.