(karácsonyi különkiadás)
Hogy telt Yuki és Dara első közös karácsonya? És hogy telik a jelenlegi? Erről szól ez a kis külön történet. Boldog karácsonyt mindenkinek!
Hófehér tájra ébredtem. Meglepő volt ez a városban, mert általában hamar elolvad a hó. Négy év telt el azóta, hogy összeházasodtunk Yukival, és megszületett az első gyermekünk,Yura. Vele ketten voltunk, mert Yukit meghívták egy Forma-1-es karácsonyi találkozóra, amiről már tegnap haza kellett volna érnie, de a nagy havazás miatt csúsztatták a repülőgép járatokat. Nyugtalan voltam, mert épp December huszonnegyedike volt. Duplán a "legjobbkor", mert volt valami, amit mindenképp ma szerettem volna elmondani neki.
Kérlek, csak ma ne késs!- simogattam a hasamat. Igen. Ismét babát vártam, amit csak tegnap tudtam meg. Mit ne mondjak, nem volt túl jó ez a bizonytalanság. Persze Tinát áthívtam, aki nagyon örült nekem, illetve Yukival is beszéltem telefonon, de egy ilyen hírt méltatlan lett volna ott közölni. Yuki persze nem csak nekem hiányzott, hanem a fiának is, aki épp ekkor trappolt be a szobába, miközben aggodalmasan az ablakban ülve néztem a sűrű hóesést. -Anyaaa! Mikor jön már apa haza???- türelmetlenkedett. -Nemsokára, Kincsem.- mosolyogtam rá, és simítottam meg a buksiját. -De MIKOR??? Így nem fogja időben megkapni az ajándékomat...- szomorodott el általában mosolygós pofija, miközben aprócska kezeiben egy kartonból és hurkapálcikákból összerakott versenyautót szorongatott, amit ő maga épített Yukinak. Majdnem megszakadt a szívem. -Tudod, hogy apa siet haza, mi vagyunk neki a legfontosabbak. Biztos imádni fogja az ajándékod, nagyon szép lett...-valóban ügyes keze volt ahhoz képest, hogy csak négy éves. Yuki sokszor mondta is, hogy a tehetségét valószínűleg tőlem örökölte, mert rajzolni is szeretett. -Biztos?- nézett rám bánatosan mandula szemeivel. -Egészen biztos! Tudod... Nem ez az első alkalom, hogy apád szenteste késik picit. Mielőtt még te megszülettél volna sokkal szétszórtabb volt.- kuncogtam, miközben visszaemlékeztem a heves, forrófejű Yukira, aki mára már jócskán lenyugodott, és az egyik legjobb versenyző vált belőle. -Tényleeeg?- csodálkozott Yura. -Hát persze! Bár ez nem mindig volt vicces. Akadtak ebből bonyodalmak.-forgattam a szemem majd az ágyhoz sétáltam, és kényelembe helyeztem magam.. -MESÉLJ! - pattant az ölembe csillogó szemekkel miközben hozzám bújt.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
-Hát jó... Legalább addig is elütjük az időt. -takargattam be pici testét egy jó meleg takaróval, és szorosan magamhoz öleltem. Majdnem olyan volt, mintha a gyerekkori Yukit tartottam volna a karjaimban, ugyanis nagyon hasonlított rá. Csak a haja színe volt néhány árnyalattal világosabb, szóval látszódott, hogy a kettőnk kisfia. Legalább így Yuki egy része most is velem lehetett. Szükségem is volt rá, mert azóta nem bírtam az egyedüllétet, amióta megismertem Yukit. Pedig korábban direkt kerültem a társaságot. Ma már szinte hihetetlen, hogy volt ilyen időszakom is. Természetesen apámékkal azóta sem tartottuk a kapcsolatot. Néha egy-egy régi ismerőstől hallottam, hogy apám méltatlankodott, amiért nem hívtuk meg az esküvőre, illetve Yura születését sem jelentettük be nekik. Nem is értettük, miért, hisz kerek perec kijelentette, hogy ellenzi ezt a kapcsolatot, mivel Yuki nem magyar származású. Elvileg anyám kíváncsi volt az unokájára, de annyira már nem, hogy megpróbáljon felkeresni. Apám mindig is fontosabb volt neki. Ma már nem fáj annyira, mint régen, mert van saját családom. Büszkén néztem Yurára, miközben visszaemlékeztem első közös karácsonyunkra Yukival, amit el is kezdtem mesélni neki.
