Baby

1

NAPJAINKBAN

2023.05.26.

Zokogva előveszem a telefonom a zsebemből és végig pörgetem a kontaktjaim listáját. Végül tárcsázom az egyetlen számot ami talán fel is veszi. Kicsöng egyszer majd szünet. Másodszor is és megint szünet. A harmadik csörgés után fel is veszi.

-Szia mizu? - kérdezi mély, nagyon picit rekedtes hangon.

-Kérlek gyere értem. Most. - csak ennyit tudtam kinyögni mielőtt elcsuklott volna a hangom.

Rácsaptam a telefont és elküldtem neki a helyzetem hogy megtaláljon. Egyből megnézte és utána még kb milliószor hívott. Egyszer sem vettem fel. Leültem a járda szemközti oldalán lévő üres buszmegállóba, a tenyerembe temettem az arcom és tovább zokogtam. Rosszabbul mint egy kisbaba. Csak azon járt az agyam miért nem voltam ott? Ha ott vagyok talán megakadályozhattam volna. Vagy legalább segíthettem volna neki. Millió meg egy dolgot tudnék sorolni mit tehettem volna. De már megtörtént és ezzel nem teszek jóva semmit. Nem javul semmi. Csak mégjobban marcangolom magam ami nem jó. De a fájdalom ami kínoz még rosszabb. Most úgy érzem sosem múlik el. Egy percre sem enyhül, miért is tenné? Ahogy telnek a percek egyre jobban azt érzem, hogy lassan eltűnök. Magamba roskadok, és semmi sem állíthat meg, hogy elnyeljem saját magam újra és újra.

Hirtelen nagy hangzavarral lefékez egy autó és megáll a buszmegálló előtt. Kivágódik az ajtaja és Brúnó száll ki belőle. Először kissé kétségbeesett de miután meglát lenyugszik valamennyire és hozzám sétál. Leül a mellettem lévő székre és egy ideig csak hallgatjuk ahogy sírok.

-Mi történt? - töri meg a csendet, azt is olyan halkan, hogy alig hallottam.

Egy szót sem szólva ránézek. Magamra erőltetek egy széles mosolyt és egy ideig csak nézek rá. Elfordul tőlem így én is újból a sírásnak szentelem magam.

-Nem fázol? - kérdezi mostmár rendes hangerővel.

A karomra pillantom ami tiszta libabőr. Most vettem csak észre hogy kibaszottul megfagyok. Nincs rajtam csak egy vékony farmer és egy rövidujjú póló ami szörnyű választás volt. Éppen válaszolnék de Brúnó ezt meg sem várva a vállamra teríti zöld pulcsiját. Ránézek és ő is csak egy fekete tövidujjú pólóban van. Karjára meredek ami tele van tetoválásokkal. Nem is tudtam hogy van neki. Meg se ismerem már azt a szende ám csibész kisfiút aki volt. Erőltetek magamra egy mosolyt és belebújok a vékony pulcsiba. Tovább sírok de mostmár magamba roskadva györnyedek. Nem akarom össze könnyezni a cuccát.

Brúnó a vállamra teszi a kezét és végig simítja a karomat. A kézfejemnél áll meg és feláll a székről engem pedig magával húz. Így kénytelen vagyok én is felkelni. Átkarolja egyik kezével a nyakam és finoman magához ránt aztán másik kezét is oda teszi. Én a válla fölött pont kilátok és próbálok nem sírni többet. Próbálok a ködös, hideg tájra koncentrálni. Egy ideig így állunk aztán Brúnó eltol magától. Mélyen a szemembe néz és szüntelenül keres, kutat. Valami arra utalót hogy miért is hívtam fel. Egy percre lehunja a szemeit. Csak fájdalmat talált. Újra kinyitja és sóhajt egyet.

-Mi történt? - ez a kérdés kiveri nálam a biztosítékot.

Bőgni kezdek és esélyem sincs arra hogy válaszolhassak. Mondjuk akarni se akarok. Brúnó közre fogja az arcom és a hüvelykujjaival letörli a könnyeim. Újra megölelem és úgy szorítom magamhoz ahogy csak bírom. Azt hiszem így próbálom kiadni a fájdalmam, a bánatom és a mérhetetlen dühöm. Aztán amikor nem marad semmi elengedem. Abbahagyom a sírást valahogy és eltávolodok tőle.

-Gyere. - kapja el a kezem és a kocsija felé húz.

Kinyitja nekem az ajtót és beültet az anyós ülésre. Gyorsan beszáll mellém és gázt ad. Nem tudom mi történik körülöttem már azóta hogy elindultunk. Azt sem tudom mióta vagyunk úton. Csak azt tudom hogy megyünk és, hogy fáj. Meredt arcal folyamatosan beleborzongok a fájdalomba ahányszor arra gondolok. Lassan kicsordul a szememből egy könnycsepp de én meg sem mozdulok. Csak hogyom had menjen.