Meeting You, Hating You [Namjoon ff.]

1

Min-Ji POV: 

Becsuktam a szememet és visszajátszottam magamban néhány emléket. El sem hiszem hogy ilyen sokáig kibírtam ebben a családban, hiszen itt mindenki egy konkrét katasztrófa. A telefonom repülési üzemmódban pihent az ölemben. Mikor pár napja bejelentettem apámnak, elhagyom Angliát szinte őrjöngött. Parancsolta hogy maradjak. Persze tisztában volt azzal, hogy nem lennék egyedül Szöulban, hiszen ismerek ott néhány embert, de akkor is kész katasztrófa volt. Ráadásul öt éve a nővéremet is elengedte Szöulba! Sőt, nem csak elengedte maga küldte oda. 

Ez maga volt a megtestesül balszerencse, hiszen én voltam a középső gyerek. A lány, aki sosem számított annyira mint a féltestvérei, Chae-Sol vagy Ha-Ri. Sosem értettem Chae-Sol mitől jobb nálam. Hiszen hozzám hasonlóan ő sem az apám mostani feleségétől született. Mégis mindig őt szerette az apám jobban. Egy időben bántot a tudat hogy így van, és nem értettem hogy Appa miért nem szerette az én anyámat, de aztán rájöttem. Appa jégszívű és képtelen a szeretetre. Talán azért vagyok kevésbé fontos a szemében, mert nem kellett volna megszületnem. Egy hiba volt. Az apám mindig is szeretett bárokba járni és az egyik egy éjszakás kalandja alkalmával az anyám terhes lett velem. De ő nem akart engem hiszen ő akkoriban egy huszonéves színésznő volt aki féltette a karrierjét, Appa cége akkoriban válságon ment keresztül és az anyám megfenyegette Appa-t hogy felfedi hogy megcsalta a feleségét ha engem nem fogad be. Szóval én így kerültem abba a házba ahol a mostohaanyám mindent megtett annak érdekében hogy megnyomorítsa az életemet.

Chae-Sol a nővérem, az apám előző házasságából született. Az anyja meghalt, ő pedig soha nem akart a Han család része lenni. Mégis Appa neki ajánlja fel hogy vegye át a céget. Őt küldi Szöulba, és ő az aki szabad lehet. Mégis miért nem én kapom ezeket a lehetőségeket?! Talán mert sosem akartad... Suttogta a lelkemben egy hang és tudtam hogy igaza van. Sosem akartam átvenni a céget, mégis amikor Appa Chae-Sol-nak ajánlotta fel a lehetőséget és a féltestvérem kapott az alkalmon rosszul éreztem magam. Hiszen lecsúsztam az örökösi pozícióról amiért annyi ideig dolgoztam. Vagy talán nem is az örökösi pozíció miatt. Talán csak bizonyítani akartam, hogy vagyok olyan jó mint Chae-Sol. 

- Kedves utasaink! Kössék be öveiket. Hamarosan landolunk! Köszönjük, hogy velünk utaztak! - kinyitottam a szememet a hangszóróból érkező hangra. 

Felemeltem a telefonomat az ölemből, és bekapcsoltam. A kijelzőre meredtem, amin egy közös kép volt rólam és Ha-Ri-ról a húgomról. 12 nem fogadott hívásom volt. És mind a húgomtól. A zsebembe csúsztattam a telefonomat, és kinéztem az ablakon. Lassan állt meg a repülőgép. Ahogy mindenki szedelőzködni kezdett mélyet lélegeztem. Akkor indulás! 

Több mint egy félóra volt kijutni a reptérről. Majdnem egy órámba került taxit fogni pedig azt hittem gyors lesz. A cuccaim szinte legutolsóként jöttek, és sok időbe tellett míg végre eligazodtam az új helyen. A taxisofőr betette a bőröndjeimet a csomagtartóba, én pedig megadtam neki a címet. A fejemet az ablaknak támasztottam és kinéztem a mellettem elsuhanó Szöulra. Amikor otthon az egyetemen beszéltem a koreai barátnőimmel azt mondták Szöul csodálatos. Valóban az. Csak azt sajnálom hogy ma már nem tudok megnézni semmit mert túl késő van. 

- Először jár Szöulban? - kérdezte a sofőr, mire összeszorítottam a számat. 

- Nem. - ez nem volt teljesen hazugság. - De más mint emlékeztem. - örülök hogy tanultam koreait. Egyrészt azért tanultam meg ezt a nyelvet, mert kötelező volt Chae-Sol miatt. Másrészt pedig mert érdekelt. Angliában kívülálló voltam. Én voltam a "gazdag koreai lány" de itt annyi olyan lány van mint én. Már nem leszek fura mert mindenki olyan mint én. Legalábbis remélem nem leszek kívülálló. Megint.... 

- Parancsoljon kisasszony meg is érkeztünk. - a gondolataimból a férfi hangja szakít ki, én pedig azonnal kinyitom az ajtót. - Esetleg segíthetek még valamiben? - kérdezi miután az utolsó bőröndömet is kiveszi a csomagtartóból. 

- Ha megtenné hogy segít a liftig elvinni a cuccaimat. Megköszönném. - az összes cuccomat bepakolja a liftbe én pedig beszállok. - Köszönöm. - mondom ahogy átnyújtom az utazásért járó pénzt és még többet is. 

- Ez igazán- tiltakozna, de nem engedem hogy visszaadja a pénzt. 

- Köszönöm. - ismétlem meg. 

- Szóra sem érdemes kisasszony. 

A férfi mosolyog. Vagyis azt hiszem....otthon soha nem mosolyog senki csak a húgom amikor nem látják. Annyi hamis mosolyt láttam már az évek során, hogy pontosan tudom mikor nem valódi valaki mosolya. Az enyém sem az. Otthon nem volt az.... de itt, itt azt hiszem valódi. Valóban mosolygom a férfira, aki szép estét kívánva a kijárat felé indul. Ez furcsa érzéssel tölt el, mivel még sosem volt senki aki valóban rám mosolygott volna. Erről akaratlanul is eszembe jut Chae-Sol. Amikor még velünk lakott állandóan be volt zárkózva a szobájába. Nem beszélt velünk. Azt hiszem utált minket. Utált engem... lehet még mindig utál. Nem is csodálom.... A lift ajtó becsukódik előttem. Chae-Sol-nak mindene megvolt. És most is mindene megvan. Az anyukája szerette őt, semmije sem volt mégis mindene megvolt. Volt aki szerette. Életemben egyszer láttam ahogy az anyja rá mosolyog. De azt is csak titokban láttam. Nem kellett volna de eljöttem apával Koreába. A kórterem mellett álltam az ajtóban és néztem ahogy az anyukája rá mosolyog. Rám soha senki nem mosolygott így. Az ő anyja meghalt mégis mindene megvolt. Az enyém él, még sincs semmim. Chae-Sol eljöhetett Koreába. El küldték Koreába. Lemondott a cégről és azzal él akit szeret. Azt hiszem Min Yoongi-nak hívják. Úgy emlékszem Sol ezt a nevet mondta mikor bejelentette hogy a barátja eljegyezte őt. És azt is mondta hogy többé nem akar apámmal beszélni. Csak azzal akar lenni akit szeret. És azzal is van. 

A lift ajtaja kinyílik én pedig kihúzom minden bőröndömet és egy kupacba teszem a folyosón. Minden emléket kitörlök a fejemből. Ez egy új élet. Én is újrakezdhetem. Az lehetek aki lenni akarok. Itt nem kell Miss. Tökélynek lennem. Csupán önmagamnak. És most pont erre van szükségem. Szóval összeszedem magam és keresem lakásom számát. Amikor megvettem ezt a lakást még 19 voltam. Nem is értem miért erre az épületre döntöttem pont a legfelső szintre de nem is érdekel, a lényeg van hol laknom. Kinyitom az ajtót és bevonszolom a cuccaimat. Amikor végre magamra zárom az ajtót az órára pillantok. Este 8 van. A kanapéra vetem magam és becsukom a szememet. Egy pillanatig csak hallgatom a csendet, majd felállok és úgy döntök kapcsolok egy kis zenét és bepakolok pár cuccot a szobámba. 

A zene 100-ason üvölt én éneklem rá a szöveget, és körbepörgök a szobámban. Még sosem éreztem ilyen felszabadultnak magamat. Főleg egy több mint 12 órás repülőút után. Éppen a See You Again szól a telefonomból, amikor meghallom hogy kopognak. Azonnal megállítom a zenét. Összevont szemöldökkel és a kezemben lévő telefonommal az ajtóhoz lépek és kilesek a kukucskálón. Egy férfi áll az ajtóban. Elég idegesnek tűnik. Biztos felébresztettem a zenével. Kinyitom az ajtót mire ő nagy levegőt véve rám néz. 

- Elnézést a késői zavarásért de lentebb tudná venni a zene hangerejét? Tudja két műszakot vittem az elmúlt két napban és elég fáradt vagyok. - végig mérem őt. Igazából elég helyes. A haja hamvasszőkére van festve néhány tincs a szemébe lóg, magas és magabiztosságot sugároz a megjelenése is. 

- Elnézést. Nem tudtam. - nyögöm ki miután jó alaposan megnéztem magamnak. - Lentebb veszem a zenét. 

- Köszönöm! - sóhajt fel és sarkon fordulva a mellettem lévő lakásba megy. - Az ég szerelmére nem kislányokhoz vagyok szokva. - gondolom ezt már csak magának dörmögte de én hallottam. Eltátom a számat. Hogy mi?! Kislány?! Hogy oda ne rohanjak! Hogy meri?! 

- Hah! - horkanok fel majd becsapom magam mögött az ajtót. - Egyáltalán ki a fene ez?! - dobom le a telefonomat az ágyra. - Még hogy kislány! Előre érzem hogy mi ketten nem leszünk jóban. De nem ám....