Kísért a múlt (BEFEJEZETT) Múlt És Jövő I

22

Amikor reggel fel ébredtem, már nem volt mellettem Alexander, bár nem is vártam hisz a munka az első. Ma megyünk el fogni Frederiket, remélem minden simán megy és nem lesznek nagyobb komplikációk, mint például hogy le kelljen lőjem vagy hasonlók. Nem bírnám ki, ha a helyzet úgy hozná meg tenném, de azt is tudom hogy utána beleroskadnák a bűn tudatba, a tudatba hogy végeztem a saját bátyámmal akit ezidáig nagyon szerettem, és fel néztem rá.

Nem tudom mi lenne a helyes, helyesen tettem hogy Alexander mellett maradtam vagy Frederikel kellett volna menjek? Helyesen tenném ha lelőném vagy sem?

Helyes egyáltalán az hogy itt vagyunk ebben a helyzetben?

Vagy helyes itt bármi is?

Nem tudom, már úgy érzem nem tudom mi helyes és mi nem, mi lenne jó nekem, Ketinek, anyának és apának, már egyszerűen nem tudom mit tegyek.

Mindenkit el fogok veszíteni?

Mikor ki szakadtam a gondolataimból, ki másztam az ágyból majd egy gyors zuhany után felöltöztem és le mentem a konyhába reggelizni. Ettem rántottát majd egyenesen Alexander irodájába mentem a kávés bögrét a kezemben tartva.

Mikor oda értem az iroda elé, bekopogtam, majd egy "szabad " után be léptem az ajtón. Alexander ott ült a székében a papírokat tanulmányozta amik előtte voltak, mikor be mentem és becsuktam az ajtót rám nézett.

- Gyere ide Napfény. - mondta majd ki fordulva oldalra a székkel egyik kezét felém nyújtotta. Le tettem az asztalra a bögrét majd oda sétáltam és egyik kezemet az övébe csúsztattam, be ültetett az ölébe majd vissza fordult az asztalhoz, így oldalasan ültem, az egyik kezem a nyakában volt a másik pedig a mellkasán pihent.

- Szerinted minden rendben lesz? - kérdezem őt.

- Biztosan Napfény, vigyázunk, ugye tudod hogy ha úgy adódik nem muszáj neked meg tenned? - néz a szemembe.

- Remélem senkinek sem kell. - mondom halkan.

- Muszáj erre is gondolnunk, tudom hogy nehéz, tudom hogy a bátyád, de ha tényleg ezt az utat választja akkor nem lesz választásunk. - magyarázta nekem.

- Tudom, de.....- nem voltam jelenleg biztos magamban, abban hogy ennyire nyilvánvalóvá akarom tenni neki az érzéseim.

- De? - kérdezi.

- Félek. - mondtam a szemébe nézve.

- Olyan régóta, most mégis, egyenesen rettegek. - vallottam be neki fátyolos szemekkel.

- Mitől félsz Napfény? - kérdezi lágyan.

- Mi van ha...Frederik sosem mutatta, sosem adta jelét hogy ne szeretne, de most mégis ellenem fordul, pedig ő más volt, annyira más, azt hittem szeret itt lenni, sosem volt baja se veled se mással, sosem mondta, Keti pedig, ő már majdnem meg tette, mi van ha ő is úgy dönt hogy nem akar mellettem lenni? Mi van ha mindenkit elveszítek? - nézek szemeibe, amik szinte az enyémmel együtt lesznek fátyolosak, nem hiszek szinte a szememnek.

Csak nézett engem, jobb kezét az arcomra vezette és hüvelyk ujjával végig simította azt, homlokát az enyémmel össze érintette, majd lehunyta szemét egy pillanatra.

- Sajnálom hogy át kel élned ezt Napfény. Most legalább olyan rosszul erezheted magad mikor én öltem meg az apámat, és azt az embert mellette aki mellett fel nőttem. Tudom hogy vannak pillanatok amikor elvakít a fájdalom, de Napfény. - nézett újra a szemembe.