Miro

2

Mikor befejeztem a fogmosást, indultam is vissza az összes gondolatomat, érzésemet összegyűjtő, ihleteim születési helyére, alkotásaim kis otthonába, és számomra a gondolataim elől menekülés fő helyszínére. A szobámba. Mondjuk ha reggelről van szó akkor nem tudok sok időt itt tölteni, maximum csak addig amíg készülődök. Éppen ezért most sem úgy tekintek rá mint egy biztonságos kis üregre, hanem egy olyan helységre amitől egy napra erőszakosan meg kell válnom. Ahogy beléptem, kicsit megéreztem a tegnap este égetett vanília és gyöngyvirág illatú gyertyáim enyhe kis illat foszlányait, igazság szerint nem szeretem azt a nevet hogy „gyöngyvirág", hiszen mindenki a családban csak holdvirágnak emlegette. És csak nem régiben tudtam meg hogy ennek a virágnak hivatalosan „gyöngyvirág" a neve. De ha jobban megnézzük akkor végül is tényleg olyanok mint a pici illatos gyöngyök. De én még azóta is csak a gömbölyű egész holdat látom benne. Mint ahogy még a nagymamám mesélte nekem.

Beljebb sétálva már inkább a dinnyés litchi-s üdítőnek lehetett érezni az édeskés illatát, ami érthető hiszen ennek az üdítőnek több szét dobált alumínium doboza is volt. Amik főleg az íróasztalomon és az éjjeli szekrényemen volt megtalálható. Az itthoni ruháim szét dobálva a földön hevertek, volt ami viszonylag tiszta volt és olyan is akadt amit már nagyon ki kellett volna mosni. De mindegy is volt, hiszen nekem úgy is abba undorító egyenruhába kellett mennem. Ami ugyan olyan szürkévé és unalmassá tesz mint mindenki abban az iskolában. Semmi egyediség, hanem csak az egyforma szürkeség. Amint kinyitom a szekrényemet, az aljába van egy-két mostani időjárásra alkalmatlan ruha darab amik teljesen gyűröttek, de legalább tiszták. Feledtük katona sorrendben egy heti váltásra való iskolai egyenruha lógott a vállfán frissen vasalva. Hivatalosan minden napra másikat kéne felvenni. De én úgy vagyok vele hogyha az elősző napi ruhának nem lett semmi baja, akkor azt simán fölveszem következő napra. Így mindig ki marad egy váltás egy héten. Most sem volt ez másképp ezért megfogtam a csütörtökön viselt egyenruhámat, és elkezdtem egyesével leszedni a vállfáról az egyszerű unalmas színű ruhadarabokat.

Majd a ruhát leterítettem az ágyra de úgy hogy meg ne gyűrődjön meg még jobban. Aztán szépen lassan neki álltam a kedvenc, kicsit ferdén gombolt barna csíkos pizsama ingemet kigombolni, amibe az a maradék kis testhőmérsékletem is benne volt, ami éppen csak melegített rajtam valamit. Amint megváltam a jó meleg ingemtől, visszatért rögtön az elviselhetetlen és szinte már fájdalmas hideg érzése. Éppen ezért sietni akartam nehogy teljesen eluralkodjon rajtam a hideg. Majd felvettem a földről a fehér melltartómat, amit még az egyenruhánál is jobban utáltam. Hiszen nem csak hogy hideg volt, hanem még kényelmetlen is. Csak azért viseljem ezt a semmire való kényelmetlen idióta kínzóeszközt, mert a női illem és divat előírja. Kapják be! A mellek kényelmetlen leszorítása, nem természetes. Mindenki de főleg az anyukám mondogatja hogy:

„Egy nő részéről illetlen, undorító és ápolatlan viselkedés nem hordani melltartót"

Bármit is mondanak amint lehetőségem lesz rá, biztos nem fogom hordani. Felügyeskedtem magamra, és becsatoltam. Már is egy ketrecben éreztem magam. Mint egy megkötözött kutya. Továbbra is fáztam. Elviselhetetlen volt. Úgy voltam vele, hogy bármit is teszek úgy is fel kell vennem ezeket a kényelmetlen és hideg ruhadarabokat. Elkezdtem kutatni az ágyamon az uniformishoz tartozó térdzokni után. Ez a zokni még annak ellenére sem volt vastagabb hogy szinte már tél eleje volt. Éppen ezért, a tegnapi váltás zoknimat vettem alulra, rétegezésképpen. Majd felülre egy tisztát. Tökéletes, csak kevésbé fogok fázni. De még mindig jobb mintha csak egy réteg zokni lenne rajtam. Ami szinte semmit nem melegít. Ezután következett a kis rövidnadrág szerűség, amit én legalább is kötelezőnek érzek felvenni. Ugyan is sose érzem magam jól ebben a szoknyába, még akkor is ha jóval a combom alá ér. Így még csak véletlenül sem tudna felcsúszni, de még is komfortosabb érzés nekem így. Különben is, senki nem szablya meg mit veszek a szoknyám alá.