Árnyék a táncoló szíveinkben

FELFEDHETETLEN ÉRZÉS (Ethan)

Kómás,redős arccal kortyolgattam a gőzölgő teámat.Ma kivételesen korán felébredtem, a kintről jövő zajok miatt. Ahogyan az ablakhoz húzódtam észrevettem,hogy a szüleim a ködben elolvadnak. Anya erőteljes mimikái látszódnak, s mint apa keze pedig hajladozik, mintha egy tesi óra közepette találná magát. Elvesztettem időérzékemet, azon kaptam magamat,hogy egy ideje őket bámulom, a szemem teljesen kiszáradt a bámulástól. A fejemben gondolatok cikáztak és eltemettek a földbe. Megéri itt laknom?Kikéne költöznöd,Ethan, amúgyis már kinőtted. Bírod ezt az életmódot? Nem lehetsz ekkora ostoba,hogy beveszed ezt a játékot. A gondolataimat egy mondat szakította meg:

-Ha nem megy el Ethan nyárig, elvállok tőled.-üvöltve vágta apa fejéhez.

-Erről nem Ethan tehet, hanem te.-nem gondolkozott apa, egyszerre megvédett.

Könnybe lábadt a szemem,ahogy meghallottam anya mondatát, nem gondoltam volna,hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Mostanában egyre többször veszekednek,azonban azt hittem nem miattam.

-Tudtam,hogy nem kellett volna,hogy...-nem fejezte be a mondatot,mert Oliver közbe vágott.

-Ne kezd megint, állandóan ezzel jössz. Tudtad,jól, hogy mivel jár, légy rá büszke,amit elterveztél teljesítette, felvették az álom egyetemedre, szép teljesítménnyel végzi és még te panaszkodsz. Ebből elég.-láttam,ahogy a torka elcsuklik és nem tudja folyatatni a mondanivalóját.

De mit nem kellett volna? Mi a mondat vége? Nem kellett volna engem megszülni? Én vagyok a hibás?

Nem bírtam ezt a ricsajt, mert betemet. Rohantam a gardróbomhoz és úgy futottam ki a a szobámból gitárommal a kezemben,mintha valaki kergetne. A zene az,ami engem megnyugtat, táplál és erőt ad a nehéz pillanatokban.Úgy,ahogy most is. 2 éve,hogy elkezdtem zenélni az utcán, mindig is látták bennem a tehetséget, így eldöntöttem,hogy megakarom mutatni a világnak,hgy mit is hordoz az én testem, ott belül. Kifutottam a megszokott helyemre, Árnyék sétáló utcára. Bele is kezdtem az első számba, ami kivételesen a saját első számom volt.

-Te mindig mást jelentettél számomra... nem tudlak elfeledni.....repüljünk egy léghajón...

Ahogyan ezeket a sorokat énekeltem az emberek körém gyültek, akárcsak egy özön. Ilyenkor mindig teljesnek éreztem magamnak és tudtam,hiába van sok rossz pillanat mindig van valami jó is. Soha nem éreztem magamban biztonságban, senki sem adta meg azt az érzést amire mindig is vágytam. A zene képes volt erre. 

-Lenyűgöző hangod van, elképesztő. Lehet tudni,hogy ki az a szerencsés hölgy,akinek ezt a dalt írtad? -fordult oda egy lány hozzám, érdeklődően.

Képtelen voltam megszólalni, a lábam remegett a testem mintha fellegekben járna. A szemem csillagokat látott az árnyékos szívem mintha napot lelt volna. 

Gyerünk Ethan!Menni fog! Mekkora tapló vagy..látom,soha nem ment a csajózás.Mit gondolhat rólad. Szólj már vissza!

-Öhm.. Köszönöm. -ennyi, ennyi jött ki a kiszáradt torkomból. Mintha elfeljetettem volna,hogy mit is kérdezett. Valóban elfelejtettem. Próbáltam elfordulni, mert ha tovább szembe állok vele, elvesztem az egyensúlyómat. 

-Nos, nem publikus? -tovább kérdezősködött. 

Basszus! Mit is kérdezett a legelején? Mi ütött ebbe a csajba? Szeretem,ahogyan érdeklődik,de olyan energiát hozott önmagával,hogy elvette az utolsó dentritemet is. 

-Ne haragudj, de nem tisztán hallottam az első kérdésedet. Ha megbocsájtasz,kikapcsolóm az alaphangot,biztosan tőle nem hallottam. -egy ilyen kis gagyi érvvel álltam elő.

-Kinek írtad ezt az elképesztő dalt? Ki volt az a szerencsés? -állt elő ismét kérdésekkel.

-Ki volt az a szerencsés? Kérem,hogy is mondtad? Ez egy bók volt?-pirosodtam el a szeplőim alatt, a testem megtelt vérrel. A hipotalamuszom pedig oxitocin peptiddel. Úgy éreztem,mintha valami kitöltené az egész testemet, a lábamtól a fejem teteéig.Magamban folyamatosan azt kérdeztem: Mi ez az érzés? Mi ütött beléd? Álom? 

Ránéztem az órámra, mert nem volt kedvem válaszolni neki. Nem egészen publikus, ha elterjedne,biztosan a hírességi szintem súrolná a hajléktalanok életszínvonalát. Fél három, oo basszus, otthon kéne lennem. 

-Ha ne haragszol meg, visszatérünk rá. Megígértem a haveromnak,hogy háromkor találkozok vele,tudod, elég rég óta nem láttam.- ez így igaz.Minden egyes szó amivel elő álltam. A barátom az egyik támaszom,aki átsegített megannyi rizikós eseten. ((később lesz róla szó)).

-Holnap ugyanitt,ugyanekkor.-kacsintott rám majd a piros szoknyájában kecses mozdulatokkal hagyta el tőlem a teret. 

Alíg várom,hogy Colenak elmondjam mekkora szerencsés vagyok, milyen érzelmeket hozott elő bennem. Azonban nem maradhat el a reggeli szülői beszélgetés sem. Tudom,hogy tud nekem megint segíteni.Mindig képes volt nekem segíteni, akárcsak a zene.

Ez a lány is képes lenne erre? 

De mi ez a bizsergő valami ami a testemet még mindig átjárja?