Árnyékom árnyéka

Mely ápol és eltakar

Amikor magányosak vagyunk bizonyos szempontból sokkal több dologra, egy másikból meg sokkal kevesebbre vagyunk kaphatóak. Az ember mindig vágyni fog valakire. Egy társra. Viszont nem mindegy, hogy mikor és hogyan kapja meg. Jó emberek rossz időben, rosszak jóban? Aki magányos, azt ez pont nem érdekli. A minőség ilyenkor másodlagos. Csak legyen egy.

Úgy éreztem senkinek sem kellek, és sehol sem vagyok hasznos vagy pótolhatatlan. Azon a kisvendéglőn kívül, ahol mosogattam és felsepertem. Bár ha jobban belegondolok itt is tudtak volna mást tenni a helyemre, ha valamiért kiestem volna. Szükségem volt erre a melóra elsősorban nem is a pénz miatt. Kicsit ki tudtam szakadni a romlott otthoni és a szürke sulis légkörből.

Záróra körül ügyeskedtem az asztalok között. Egy szapora seprés és felmosás után csak pár edény és evőeszköz várt rám a mosogatóban. Gyorsan szoktam végezni annak a kevés gyakorlatnak hála amit szereztem. Nem zavart senki, csak az elvégzendő feladatra tudtam koncentrálni. Eddig.

Ekkor ugyanis egy négyfős férfitársaság torpant hozzánk be, eléggé oldott állapotban. Egyből a pénztárnál lévő kollégámra pillantottam, ő meg be a konyhába, ahol Mrs. Collins ténykedett, ügyet sem vetve az étterembe érkező új vendégeinkre. Ránézésre sem tűntek olyannak, akiknek mi nők meg mernénk mondani mikor és mit csináljanak, így szó nélkül lépett oda hozzájuk a munkatársam felvenni a rendelésüket.

Abbahagytam a takarítást, majd döbbenten figyeltem ahogy mindegyik elé egy üveg ital kerül. Ezzel legalább hamar végeznek, gondoltam magamban. A konyhából viszont a főnököm Mrs. Collins szeme szikrákat szórt rám, így muszáj volt tovább folytatnom a felmosást, bármennyire is kerültem volna el ezeket a férfiakat.

Addig nem történt semmi érdekes, amíg nem értem az asztaluk közelébe. Éreztem, hogy engem figyelnek, viszont nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget. A legtöbb férfi már csak ilyen. Hálát adtam az égnek, amiért nem sokkal volt dolgom eddig. Így hát szótlanul végeztem tovább a feladatom, amíg egy hatalmas csapódást nem észleltem. Pirulva hasított belém a gondolat, hogy az én hátsó felem szólt így, egy idegen tenyérnek köszönhetően.

- Elég jó bőr – vicsorgatta felém sárga fogsorát az elkövető.
- Hagyják őt békén – védett meg a munkatársnőm Anne.
- Na nézzenek oda. Nem kell féltékenykedni kislány, te is kaphatsz – állt fel hozzá a társaság egy másik tagja és tette meg vele amit az előbb velem, azzal a különbséggel hogy a szóban forgó testrészét nem engedte el, hanem belemarkolt, majd a szájához akarta húzni a lányt. Ekkor viszont egy pofon csattant a férfi arcán, amit nem csak ő hanem a társai sem tűrtek el. – Mit képzelsz te ribanc! – szorították le a kollégám, én meg nem tudtam mozdulni a félelemtől.
- Mi ez a hangzavar az éttermemben? – nyitotta ki a konyha ajtaját Mrs. Collins.
- Adjunk az idősebb csirkének is? – néztek össze a társaság tagjai és gond nélkül kezdték el felhúzni az idős asszony szoknyáját. Emberelőnyben voltak, mi hárman voltunk ők négyen.

Az egyik közeledni kezdett felém. Fogalmam sem volt milyen eszköz lehetett nála, de egyik kezét folyamatosan a zsebében tartotta, mintha ott rejtegetné a legféltettebb kincsét. A másik három kezdte teljesen elintézni a munkatársaimat. Csak én maradtam talpon és ruhában.

Félnem, sőt rettegnem kellett volna tőlük. Biztos voltam benne, hogy borzalmas dolgokat terveznek csinálni velünk. De valamiért már nem vert hevesen a szívem. Megnyugodtam, viszont tudtam, hogy sietnem kell, hogy ez az egész megoldódjon.

A zsebemből előhúztam a telefonom és idő híján nem részletezve az állapotot üzentem meg a segélyhívónak, hogy amilyen gyorsan csak tudnak jöjjenek ki a címre. A támadóm utolért és kiütötte kezemből az eszközt, de elcsúszott a nedves padlón, így nyertem egy kevés időt.

Fogalmam sem volt mihez kezdjek magammal, csak berohantam a konyhába és megragadtam a legelső tárgyat amit önvédelemre tudtam használni. Egy kést a mosogatóból. Viszont annyira ügyetlen voltam, hogy a vizes eszköz kicsúszott a kezemből egy elég mély sebet hagyva maga mögött. Pumpálva folyt a vérem végig az egész karomon. A látványtól rosszul lettem és pillantok alatt a földön találtam menedéket.

Azt sem tudtam, hogy magamnál vagyok-e. A kép egy kicsit elhomályosult, majd kiélesedett a szemem előtt. Ki a franc énekel? Pillantottam körbe, aztán teljesen ledermedtem, mikor megláttam őt. Hosszú fekete haja most egy csillogó csattal volt hátrafogva, díszes, világosszürke palástja feszült izomzatán. Sokkal magasabbnak tűnt, mint legutóbb. Ragyogó sötét szemét érdeklődéssel futtatta végig rajtam, majd aggódva állapodott meg tekintete a vérző karomon.

Szó nélkül guggolt le hozzám. Összerándultam, de nem a közelségétől, hanem a hirtelen tett gyors mozdulatától. A saját ruhájából tépett le egy darabot és azt kötötte a végtagomra. Hosszú, fehér ujjait nem piszkította be a vérem. Bőrén egyszerűen elpárolgott a vörös folyadék.

- Ki vagy te? – néztem bele végtelen éjszín szemébe.
- Te határozol meg – válaszolt majd ajkát a kezemhez érintette.
- Ismerlek?
- Szeretnél megismerni? – állt fel elégedetten elmosolyodva, de még mielőtt válaszoltam volna köddé vált. Magam sem tudom mit feleltem volna neki. Megismerni, őt? Előbb meg kell szeretned. Ahhoz, hogy szeressem...

A sziréna hangja zökkentett ki elmémből. Mire feltápászkodtam és kiléptem a konyhából a rendőrök már elintézték az ügyet. Mintha megállt, majd előre haladt volna az idő. A főnököm és kollégám különböző testrészein hideg vizes borogatás díszelgett, de úgy tűnt ennyivel megúszták. Tőlem is megkérdezték nem-e esett bajom, de mikor felemeltem a kezem magam is megdöbbentem. Semmi sem látszott rajta egy halvány karcoláson kívül, mikor felhúztam a pulóverem ujját. Aztán teljesen összezavarodtam. Hiszen rajtam nem is volt pulóver...

Zavartan gyűrögettem az ujját és elemeztem a mintáit, amíg anya értem nem jött. A szürke anyagon egy árnyalattal sötétebben indák és levelek rajzolódtak ki egymásba fonódva, nem lehetett eldönteni hol kezdődnek és hol van végük. Hiába volt kint hideg, ebben a felsőben nem fáztam. Úgy éreztem hogy beleolvadok az éjszakába, hogy nem lát és nem bánthat senki. Ez volt az első ajándékom tőle.