Immortalis A halhatatlan vére

Beleolvasó

Mielőtt felkel a nap

A helikopter ablakán kitekintve megpillantottam, ahogy a Hold fénye megcsillant a kastély egyik tornyán. A sötétben is látszott, milyen monumentális az épület. A rövidke út alatt nem beszélgettem apámmal, nehezteltem rá azért, mert beíratott ebbe az iskolába. Úgy tűnt, nem zavarja a duzzogásom, nyilván látott furcsább dolgokat is.

Leszállás után mélyen belélegeztem a - sós, tengeri éghajlathoz képest - kristálytiszta hegyi levegőt. A kastélyt fenyveserdő vette körül, a közelben bagoly huhogott. A bejárat nagyjából ötszáz méterre terült el a leszállóhelytől, így az utat gyalog tettük meg. Miközben a kavicsos úton lépkedtem, nedvesség áradt az orromba az apró kövekről.

Előttünk, a borostyánnal benőtt fal közepén a fából készült, vaskos kapu kinyílt. Egy termetes férfi lépett ki rajta. Szőke haját divatosan felnyírták, az arcát rövid szakáll borította.

– Mr. Constantin... örülök, hogy rendben ideértek – köszöntött minket.

– Mr. Black! Ő itt Luna, a lányom – közölte apám a férfival. - Mr. Black az iskola igazgatója, nála jó kezekben leszel – fordult felém. - Itt el kell búcsúznom tőled. Fogadj szót a tanároknak, és igyekezz minél több tudást magadba szívni!

Apám rideg hangja nem lepett meg, mindig így beszélt velem idegenek előtt.

– Be sem jössz velem? – kérdeztem elvékonyodott hangon.

Apám megrázta a fejét, vörös szemében szomorúságot véltem felfedezni.

– Mennem kell, mielőtt felkel a Nap – közölte.

Pár pillanat múlva a helikopter a levegőbe emelkedett, az apró lámpák sebesen villogtak rajta. Szomorú szemekkel néztem, ahogy a fények egyre kisebbek lesznek, majd végképp eltűnnek. A rotor hangja hamarosan beleveszett az éjszaka csendjébe.

A bánat mellé új érzés társult; azon kaptam magam, hogy a tenyerem izzad, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Lehajoltam, de mielőtt a két bőröndöt a kezembe vettem volna, Mr. Black megelőzött, és felkapta őket. Hálával telve, némán követtem a kapun keresztül.

Az épületbe lépve elállt a lélegzetem. Az előcsarnokot úgy kivilágították, mintha nappal lenne. A hallt egy lépcsősor osztotta ketté, amely az emeletre vitt. Robusztus kristálycsillár lógott a fejem fölött, félő volt, hogy a tartóláncok bármikor elszakadhatnak a tetemes súly alatt, és a fényár rajtam landol. Tátott szájjal bámultam a pompás, aranyozott kazettákkal díszített mennyezetet. Több folyosó is vezetett más és más irányba.

– Te vagy az utolsó. A tanítás holnap este kezdődik – jegyezte meg Mr. Black.

– Este? – csodálkoztam.

– Nálunk éjszaka folyik az oktatás. - Csettintett egyet, mire megjelent egy komornyiknak kinéző idős ember. – Charlie, kérem, segítsen Lunának!

Az ősz hajú férfi megfogta a csomagomat, és komótosan elindult felfelé a lépcsősoron. El akartam köszönni Mr. Blacktől, ám mire odafordultam, hűlt helyét találtam, így elindultam az öreg után.

Az emeleten két folyosó vezetett két különböző irányba, mi pedig balra haladtunk tovább. Modern, elektromos fáklyák adták a világítást, különös, ódon hangulatot varázsolva a falak közé. A férfi megállt egy ajtó előtt, letette a bőröndöket, a kezembe nyomta a kulcsot, és távozott.

Beléptem az ezután otthonomnak tekintendő szobába. Nagyot sóhajtva nekidőltem az ajtónak, gyorsan felmértem a kis helyiséget. A széles ágyon két ember kényelmesen elfért volna. Az ablak előtt bőrből készült, meglehetősen réginek tűnő karosszék állt. Mellette egy állólámpa kapott helyet, így ezt rögtön kineveztem olvasósaroknak. A berendezést egy íróasztal és egy forgószék tette teljessé, míg a parkettát egy kissé kopott szőnyeg borította. Az egész szobát belengte valami régies, enyhén fűszeres illat.