A suttogó erdő (novella)

Egyedül ülsz a szegényes tűzrakás mellett, ami vajmi kevés meleget ad. Fázol. Az apró lángok szeszélyesen ugrálnak, sisteregnek, és a füst, amit a parázs által rágott fahasáb ereget, feketébb még az éjszakánál is.

Ág reccsen mögötted, és te megriadsz. Odakapod a fejed, és a szíved fájdalmasan dobban egyet.

– Dale? – suttogod rekedt hangon. Félelem markolássza a torkodat, és fél kézzel elengeded a prémes köpenyt. A melletted heverő tőrért nyúlsz. Megnyugtató érzés, amikor a bőrrel bevont markolat a tenyeredbe simul.

Felállsz és megfordulsz. Meredten bámulod a cserjést, de csak a szél mozgatja a leveleit.

– Van ott valaki? – kérdezed gyanakodva, de a válasz ezúttal is elmaradt.

Közelebb lépsz. Csak egyetlen lépést teszel, és aztán meg is megtorpansz. Megint ág reccsen, és megint mögötted.

Megpördülsz, és ösztönösen magad elé kapod a fegyvert. Az ívelt pengén narancsvörös lángok táncolnak, ahogy remegő kézzel markolod.

A válladról lecsúszik a súlyos köpeny, és tompán puffan a kiszáradt földön. Nem számít.

Vársz, de semmi nem történik. Csak a szél motoszkál a lombokban, és csak a levelek zörögnek.

Lassan megnyugszol. A légzésed lecsillapodik, és már kevésbé fáj, ahogy szíved a mellkasodat döngeti. Visszatelepszel a tűz mellé, és letörlöd a homlokodon kiütközött verítéket. De a fegyveredről nem feledkezel meg. Magad mellé teszed, hogy kéznél legyen, és vársz tovább. Hiába. Dale nem jön vissza.

Már éjközép után járhat az idő, amikor felnézel a csillagokra. Mind a két hold fenn van az égen. A fekete ugyan nem sok fényt ad, de hűségesen kúszik ezüstös menyasszonya után, és te fáradtan dörzsölöd meg a halántékod. Tompa fájdalom lüktet a koponyádon belül.

Felkelsz a lassan magába roskadó tűzrakás mellől, és kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat. Most már nagyon ideges vagy. Dale több mint egy órája ment el. Már régen vissza kellett volna érnie az őrjáratból. Lehet baja esett?

Elhatározásra jutsz, és elindulsz utána, de a kezdeti magabiztosságod gyorsan fogyatkozik, ahogy mindjobban összetömörödik körülötted az éjszaka sötétje. A hideg szél felborzolja a hajad a tarkódnál, és te megborzongsz. Egy pillanatra megtorpansz és visszanézel az apró tűzrakásra. A lángnyelvek csalogatóan integetnek. Jobb lenne visszamenni, és várni tovább. Lehet, hogy Dale ledőlt egy fa mellett, és elaludt. Végülis elég sok sört bevedelt az este. Igen, elég valószínű, hogy lepihent valahol, és elnyomta az álom – döntöd el magadban. El is mosolyodsz megkönnyebbülten, de elhatározásod ellenében mégsem mozdulsz. Egy hang üti meg a füled. Vékony, síró hang. Alig több mint a szél suttogása.

– Van ott valaki? – szólsz bele a sötétbe, és bizonytalanul elindulsz a hang irányába.

Félrehajtod az arcod elől az ágakat és a lábad alatt az avar recseg, hiába igyekszel csendesen lopakodni. A lélegzésed is túl hangosnak érzed.

Ahogy közelebb érsz, már ki tudod venni a hangot: valaki sír. Fojtottan, akadozó légvételekkel. Amikor a csizmád alatt egy ág júdás módján megreccsen, a zokogás elhallgat.

– Ki van ott? – sikít fel a nő rémülten, és te kilépsz a fák közül. Barátságosan felemeled mind a két kezed, hogy lássa, nincs benne fegyver.

– Sajnálom, ha megijesztettem... – mondod, de aztán elakad a szavad, amikor meglátod.

A nő egy kisebb tisztás közepén térdel. Hófehér ruhája ezüstösnek hat a holdfényben, és vér szennyezi. Előtte egy test hever. Akárki is az, a feje a nő ölében nyugszik, és ő monoton egyhangúsággal simogatja a ruháján szétterülő tincseket.