Az elveszett lelkek labirintusa I.

Második fejezet: A furcsa erdő

A hajszárító hirtelen elhallgat, és hallok egy nagy csörömpölést. Lélekszakadva rohanok be a fürdőbe, majd meglátom a földön fekvő Davidet. Te jó ég! Elájult! Még az a mázli, hogy felöltözött már. Egy sötétkék pólót, és egy fekete rövidnadrágot vett magára. Gyorsan elrohanok a vezetékes telefonhoz, és hívom a mentőket, mivel beverte a fejét a fürdőszoba kőpadlójába. A fenébe! Igazán nem kellett volna ez a nagy cécó így Halloween éjszaka! Kellett neki berúgnia! Miután sikeresen hívtam a segítséget, visszafutok az ájultan fekvő Davidhez. Szerencsére nem vérzik a feje, de agyrázkódása lehet. A szívem hevesen ver, nagyon megijedtem. Anyuéktól tanultam, hogy először mindig hívjunk mentőt, ha bármi történik. Felelősségteljesebb vagyok, mint gondoltam. De ettől még remeg a kezem, és idegesen nézem a karórámat, hogy mikor érnek ide a mentősök. Gyorsan felhívom a nagynénikémet, Susiet, hogy David összeesett. Szerencsére hamar fel is vette, és gyorsan elhadarva mondtam:
-Susie! Susie! Segíts! David összeesett a fürdőben, már hívtam a mentőket!- a hangom idegesen cseng.
-Ne aggódj Naomi, máris megyek! Egy pár perc és ott vagyok!- hangja kedves és barátságos, amitől egy kicsit megnyugszom.
Pár perc múlva egy kocsi robogására leszek figyelmes. Lerohanok a lépcsőn, de óvatosan, nehogy elessek. Amilyen gyorsan csak lehet, kinyitom a zárat, feltépem az ajtót, és az épp a kocsijából kiszálló Susiehoz rohanok. Szorosan átölelem. Ezt ő is viszonozza, majd bezárja az autóját, bemegyünk a házba, és felmegyünk az emeletre, Davidhez. Egyébként Susien egy piros-fehér kockás ing van, alul megkötve, egy világoskék sztreccses farmerrel, és egy barna csizmával kombinálva. A fején egy cowboy kalap díszlik. Ezek szerint ő cowgirlnek öltözött. De jó neki, ő legalább beöltözhetett. Én otthonra minek? Több idő lenne felöltözni, mint amennyit rajtam lenne sajnos. Majd talán jövőre.
Leguggolunk Davidhez, és megpróbáljuk felültetni, mert én egyedül eddig nem tudtam, olyan nehéz. Lehet, hogy a nem létező izmaitól.
-Hozz egy pohár vizet, megpróbáljuk felkelteni! Egyébként jó a felsőd.- mondja Susie mosolyogva.
-Rendben! Köszi.- mosolygok rá vissza, veszem az utasítást, és lemegyek a konyhába. Leveszek egy poharat, de épp mikor tölteném bele a vizet, megszólal a csengő.
-Kinyitod?-kiált le Susie az emeletről.
-Persze!- válaszolok, majd odamegyek az ajtóhoz, és beengedem a mentősöket. Majd becsukom az ajtót, gyorsan töltök a pohárba vizet, az előző feladatomnak eleget téve, és felvezetem a mentőket a fürdőszobába. Davidet már sikerült felültetni. Susie ott ült mellette, a földön. Az egyik mentős férfi leguggol az ájult fiúhoz, és megnézi az életjeleit.
-Lélegzik.-mondja, és kicsit elmosolyodik. Nagy kő esik le a szívemről. De attól még gyűlölöm.
-Beverte a fejét?- kérdezi a másik mentős nő.
-Nem tudom, de eléggé nagyot huppant. Én csak annyit láttam, hogy ott fekszik a fürdőszobapadlón, és rögtön hívtam a mentőket.-mondom hadarva. Valószínűleg látszik rajtam a kétségbeesés, mert Susie feláll, odajön hozzám és átölel. Jól esik, mivel tényleg nagyon megijedtem. Remélem hamar jobban lesz. Annak ellenére, hogy így viselkedett velem.
A férfi mentős megnézi a feje hátulját, majd ránk néz: Igen, beverte. Itt látszik egy csíkban, össze kell varrni, de szerencsére nem túl nagy a seb. Be kell vinnünk a kórházba, kivizsgálásra.
-Rendben, én majd megyek vele.-mondja Susie.
- És a kislány?- kérdezi a hölgy.
- Ő is jön, ugye Naomi?- néz rám Susie.
-Igen.- dörmögöm az orrom alatt. Őszintén nem szeretnék menni. Nem akarom őt zavarni a nem létező aggódásommal. Majd, mikor jobban lesz, meglátogatom. Vagy nem, a mai nap után. De ezek szerint most velük kell mennem, gondolom kell a "nagynénikémnek" a lelki támasz. Persze, én is megijedtem, de most, hogy már itt vannak a mentősök, semmi ok az aggodalomra. Mostmár visszamehetnék írni a könyvem, vagy folytathatnám a filmmaratonomat, vagy leírni a naplómba a kérdéseimet, amit a Davidtől hallott furcsa információk keltettek fel bennem.
Bementünk a kórházba, ahol ellátták az ájult Davidet. Susie egész végig aggódó fejjel nézett rám, néha-néha megfogta a kezem, vagy megölelt. Valószínűleg aggódott, hogy nagyon megviselt, ami Daviddel történt. Ameddig nem jöttek a mentők, addig tényleg megviselt engem. De most, hogy már kezelésbe vették, semmi bajom. Inkább amiatt aggódott volna, amit David művelt!
Miután elmondták az orvosok, hogy ezután mi a teendő, megkértem Susiet, hogy vigyen haza.
Egy kis idő múlva, már otthon voltam. Gyorsan lefürödtem, felvettem a pizsim, és befeküdtem a puha paplan alá. De sehogy sem jött álom a szememre. Forgolódtam. Hajnali fél három. Felöltözöm, felveszek egy lila, mintás pólót és egy kék farmert. Majd a lábamra veszem a fekete conversemet, és mellé egy kék kiskabátot kapok magamra. Az asztalomról felemelem a kulccsomómat, amin egy zseblámpa, egy kis kék virágos kulcstartó és a kulcsaim vannak.
Lemegyek a lépcsőn, kimegyek az ajtón, és bezárom a házat. Az utca csendes, csak a lámpák zizzenését lehet hallani, ha néha-néha nekimegy egy bogár. A késő októberi Hold furcsán fénylik, holdsugarakat szór a világra. Mellette, az égen, milliónyi, apró kis csillag pislákol, ám őket az utcai lámpák fénye elnyomja. Elindulok jobbra, az erdő felé. Csak pár háznyira van tőlünk, ezért, amikor kedvem tartja, éjszakánként sétálok egy kicsit benne. Anyuék nem tudnak róla még, ez az én kis titkom. Tudom, hogy éjszaka lófrálni veszélyes, de engem az erdő zúgása, az éjszakai nyugodt hangok, és a csend megnyugtat. Most is így teszek, és elindulok az ösvényen. A Hold halvány sugarai még látszanak, a fák levelei között beszűrödik, furcsa árnyakat vetve a fák törzseire és a földre. Ahogy egyre beljebb érek, a fény halványulni kezd. A kistáskámból, amelyet a vállamra akasztottam még indulás előtt, előveszem a zseblámpámat. Bekapcsolom. A hirtelen jött fényben egész ijesztőnek hat az erdő, de én nem tántorodom el. Már hónapok óta járok ide, úgy ismerem, mint a tenyeremet. Lassanként odaérek az apró csermelyhez, amely halktalanul csörgedezik az erdőn keresztül. Ezután irányt váltok, és éles jobb kanyart veszek, amellyel a várostól egyre távolabb sodródom. Nem fognak hiányozni. Nem is érdeklem őket. Mindenki utál... Még a barátnőm is a szemembe hazudik, és kihasznál! Mindenki itthagy! Tudom, hogy David direkt ájult el! Csak ne kelljen itt maradnia velem. Tudta, hogy tetszik nekem! Mert egy nyitott könyv vagyok, akit mindenki el tud olvasni! Utálom őket! Anyuék is itthon hagytak engem, mert elég felelősségteljes vagyok. De valójában, azért mentek kettesben, mert csak magukkal foglalkoznak! És a másik családjukkal! Nem figyelnek arra, hogy ÉN mit szeretnék! Nem veszik figyelembe az ÉN vágyaimat, hogy NEKEM mi a jó! Nem érdekli őket, hogy vannak-e barátaim vagy nincsenek, csak tanuljak jól, és legyen egy jól megfizető állásom. Ők csak a jövőmre koncentrálnak. A jelenre nem. Velem nem foglalkoznak... Azzal, hogy hogy érzem magam... Hogy lelkileg hogy vagyok... Velem senki sem foglalkozik...
Szemeim könnyekkel telnek meg, és gyorsítok a tempómon. Már elvesztettem, hogy merre megyek. Nem tudom, hogy merről jöttem, csak haladok előre. Rohanok egyre, a fák sűrűjébe, és a könnyeim szakadatlanul folynak. Nem értem! Miért csinálják ezt velem? A légynek sem ártottam, mindig megcsináltam azt, amit kértek! A jegyeim a legjobbak, de folyton csak ezt hallom: "Tanulj, tanulj, tanulj!" Nem akarok!
A zseblámpám fénye halványulni kezd. Egy pár lépés múlva kegyetlen sötétség hull rám: kialudt. Megállok, és megütögetem, hátha ezzel rábírhatom a működésre. Ám nem járok sok sikerrel. Elszomorodva bandukolok tovább. A levegő kezd lehűlni. Még szerencse, hogy hoztam magammal kabátot, így nem fogok megfázni.
A talpam alatt gallyak töredeznek, ahogy haladok a sötétben. Megpróbálhatnék visszamenni... De nem akarok. Visszatart valami, hogy visszatérjek a múltamba. Ahol senkinek sem voltam elég. Hátha elérek valahova, mondjuk egy másik városba, ahol új életet kezdhetek. Megbújok valamelyik sikátorban. Vagy keresek egy elhagyatott házat. Barátkozok az ottani szellemekkel... Talán ők keresik a társaságom.
Hirtelen megbotlok egy óriási faágban, előreesek és a kezemmel hárítok. Már csak ez hiányzott. Egy jó kis kar vagy lábtörés. És mindjárt kiderül melyik fáj jobban. Felülök. Megvan, a lábam fáj, méghozzá a bokám. De úgy néz ki, hogy a jobb csuklómat is megrántottam. Kiveszek a kistáskámból egy kendőt -még jó, hogy van nálam túlélőfelszerelés- és bekötöm vele a lábam, hogy kevésbé fájjon. Ki tudja, lehet, hogy eltört. Kár, hogy fájdalomcsillapító nincs nálam. Most el kellene mennem az orvoshoz, vagy valami. De nagy pechemre azt sem tudom, hogy hol vagyok.
Előveszem a telefonom. Egy egyszerű lila tok van rajta, és egy lógós dísz, virággal a végén. Szeretem a lila színt.
Bekapcsolom, és megnézem az időt. Hajnali három óra kereken. Ezek szerint már fél órája, hogy eljöttem "otthonról". Ezután a térerő jelre téved a szemem. A jelerősség kettőn van! Feloldom a képernyőt, és látom, hogy David írt. Mit akarhat? Elméletileg ő most ájultan fekszik a kórházban. Az üzenetben ez áll:
"Na hali! Megijedtél? Szegény, nagyon sajnállak. Ja, nem.🙄Remélem, hogy elmész messzire, mert felesleges vagy az egész családnak. Értsd meg végre: nem vagy hozzánk tartozó."
Erre most mit írjak? Írjak egyáltalán valamit? Inkább csak ignorálom. Pukkadjon meg! Miért ilyen velem? Miért ilyen velem mindenki?
Nem értem őket. Vajon tényleg igaz, amit mondott? Hogy ezt kiderítsem, rákeresek a családnevemre a neten. Nahát! Ez hihetetlen! Tényleg uralkodói család! Vajon akkor Susie nénikém is királynő, akárcsak az anyukám? Rákeresek. S tényleg! Furcsa, hogy ezt eddig sikerült eltutkolniuk előlem...
Most mi legyen? Felállok a földről és a telefonom vakuját zseblámpának használom. Elindulok előre. A sűrű erdő végtelennek látszik. A fák ágai baljósan lengedeznek a szélben. Egy messzi fülesbagoly hangja hallatszik az éjszakai csöndben. Ahogy haladok előre, a száraz avar ropog minden léptemnél. Egy kis idő múlva kikapcsolom a vakut, mert így nagyon merül a telefonom. Sötétben megyek tovább. A szemem próbál hozzászokni a rémisztő sötétséghez. Az éjszakai erdő neszei hallatszanak. A sűrű fák hatalmas útvesztője között egy apró ösvény rejlik. Lekanyarodom balra. Egyre hidegebb van, és elkezd fázni a kezem. A csípős november eleji szellő megcsapja az arcom. Egyébként egész kellemes itt idekint. Csak én és az erdő. A fejem kitisztul, és semmire se gondolok. Csak sétálok. Felemelő érzés. Most egy picit boldog vagyok. A borzasztó dolgok a családdal kapcsolatban és a szánalmas "barátnőm" már messze járnak a gondolataim tengerén.
Többezer lépésnyire járok a régi életemtől. Egyre beljebb és beljebb megyek a kis ösvényen a sűrű erdőbe. Visszafordulhatnék, hiszen van nálam telefon, de őszintén... Nem akarok. Nem, nem és nem!
A mély sötétség körülvesz, és a kellemes csönd kezd egy picit ijesztővé válni. Az éjszaka hangjai mintha elhalkultak volna, már nem hallom őket. A levegő is lehűlt hirtelen. Megborzongok. Eddig még nem féltem ennyire a sötéttől. Bakapcsolnám a telefonom, ám az nem reagál. Lehet, hogy teljesen lemerült az aksi? Megyek tovább, és egyre jobban didergve követem az ösvényt. Hirtelen kicsinyke kék fény jelenik meg előttem. Egy kis lény az. Olyan, mint egy aprócska medúza. A kis csápjaival valóban úgy is mozog a levegőben, akár az igaziak. Körülbelül tenyérnyi nagyságú lehet. Nagyon kis édes, legszívesebben megsimogatnám.
-Szia kis aranyos! Hát te mi vagy? És mit keresel itt?-kérdezem tőle. Tesz néhány kört körülöttem, majd elindul előre, ezzel jelezve, hogy kövessem.
-Azt szeretnéd hogy menjek veled, ugye?-elgondolkodom. Ha itt maradok, akkor vár rám a borzasztó "családom" és a rettentő unokabátyám. Viszont, ha vele megyek, akkor lehet megtalálom azt a helyet, ahol elfogadnak annak, aki vagyok, és egy új élet vár rám...
-Ezer örömmel!- mondom neki végül, és boldogan elindulok a kis fényes lény után. Hatalmas ködben megyünk. Mostmár egy kicsit jobban érzem magam, hogy nem vagyok teljesen egyedül, és már van fényforrás is, habár aprócska is.
Ahogy megyünk, a fák mintha kezdenének eltűnni a nagy ködben. Már az orromig sem látok. Az egyetlen, amit normálisan ki tudok venni, az a kis fényecske. Vajon mióta mehetünk már? A telefonomnak befellegzett, nem akar bekapcsolni. A karórám pedig még mindig hajnali hármat mutat, a másodperc mutató kitartóan üti a ritmust. Vajon ennyire rossz lenne az időérzékem?
Kavicsok ropognak a talpam alatt. Lehet, hogy egy folyóparthoz értünk. Ám ezen nem sokáig tudok gondolkodni, mert hirtelen a föld megfordul körülöttem, és ijedségemben még fel sem tudom fogni, hogy mi történik, mert azon nyomban elájulok és a kis fény eltűnik a szemem elől.