Hazugságok és egyéb mérgek [Folyamatban]

4. fejezet

FABIEN

Fabien túl jól ismerte az utat, és azt is pontosan tudta, hol keresse Ridley-t.

Assissul valamikor világhírű könyvtára úgy emelkedett ki a csarnokok szőnyegéből, mint egy különösen nyurga nyárfa. Az épület sok emelet magasba futott, és fénykorában több millió kötetnek adott otthont. Az épület oldalát hosszú ablakok irdalták, melyeken úgy hömpölygött be a világosság, mint az árvíz.

Legalábbis Fabien így hallotta.

Nem is élt még, amikor Assissul törvénytelen lett.

A könyvtárat pedig mindig olyannak ismerte, amilyen most is volt. Sötétnek, vészjóslónak, a polcokon alkimista iratokkal és alapanyagok végeláthatatlan sorával.

Ridley szerette itt fogadni a látogatóit, mert tudta, hogy az égig érő polcok és a főcsarnokból belátható több emeletnyi magasság szinte természetfeletti hátteret nyújtanak a mondandójának.

Most is úgy állt a főlépcső tetején, mint valami isten.

Ridley tisztavérű elf volt, így a korát lehetetlen lett volna megállapítani. Vállig érő, egyenes haja már hófehérré és pókfonálszerűen áttetszővé kopott. Akár több ezer éves is lehetett, de biztosan idősebb volt Fabien dédapjánál. Az arca viszont zavarbaejtően fiatal, és már-már nőiesen finom vonású maradt. Egy perccel sem tűnt öregebbnek Fabiennél. Egyedül színtelen írisze árult el végtelen mennyiségű tapasztalatot.

Ahogy a férfi elindult lefelé a lépcsőn, Fabiennek nehezére esett a szemébe néznie.

– Hazatalált az elveszett bárány? – kérdezte Ridley könnyed, dallamos hangon. A tartásában mégis volt valami fenyegető.

– Úgy hallom, kerestél.

– Úgy hallod? – mosolyodott el Ridley, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Fekete ingének ezernyi fodra úgy hullámzott, mint a rét, amikor belekap a szél. – Azt gondoltam, elég nyomatékos üzenet volt az az öt ember, akit utánad küldtem, de ezek szerint tévedtem. Haladékért jöttél?

– Nem igazán – felelte Fabien, és igyekezett megvetni a lábát.

Ridley alacsonyabb volt a fiúnál és véznább is, ami mindent egybevetve eléggé figyelemreméltó teljesítmény volt. A kisugárzása azonban elsöprő erővel bírt. Nem kellett magasnak lennie, mert így is akkorának látszott, mintha el sem férne a könyvtárban, mintha szükség lenne erre a hatalmas térre, hogy ne feszítse szét a válla az épületet.

– Pedig én biztos vagyok benne, hogy haladékot szeretnél. Okosabb fiú vagy te annál, mint hogy megpróbálj kibújni az alkunk alól.

Fabien fejében megszólalt a Doki hangja, ahogy azt mondja, "aki leáll alkudozni Ridley-vel, az bolond". Mostanra teljes szívéből egyetértett ezzel.

Apróságokkal kezdődött.

A legtöbb gyógyfűkereskedő Ridley kezében volt, így ha Fabien valami ritka alapanyagot akart beszerezni, nem fordulhatott máshoz. Cserébe elvállalt egy-két kisebb munkát, mert az elf saját remedikusai használhatatlanok voltak, az erősítő köveik nélkül nem értettek semmihez.

Erről még a Doki is tudott.

Arról viszont már nem, amikor Fabien megcsinálta a Fekete Cukrot, arról pedig végképp nem, amikor a Fekete Cukor a piacra került.

– Fogalmam sincs, mire kellek neked – tárta szét a karját Fabien. – A magnusaid majdnem olyan jól le tudják másolni az anyagot, mint ahogy én eredetileg megcsináltam.