turtles in the sand

A holdfény magasról tükröződött a hullámzó víz felszínén. Minden sötétnek tűnt, ugyanakkor nem elég sötétnek.

A homokszemek csiklandozták a lány lábujjait. Virágos ruhája gyengéden esett a földre, majdnem teljesen eltakarva a lábfejét, de még a ruha árnyékában is láthatta a lábujjait és a közéjük tapadt homokot.

Egy rózsát tartott az ujjai között, lassan forgatva azt. Mégis hogyan gondolhatta Ő, hogy szereti a rózsákat? Nem látta a hibiszkuszokkal teli ruháját? Bármilyen lehetett volna, bármilyen virág, de Ő rózsát választott.

Lassan leszakított egy szirmot. Ő is leszakított szirmokat a szívéről. Már nem számított. A rózsa most már nem számított.

A szeme lejjebb vándorolt arról a hülye rózsáról. Egy gyenge szellő fújt végig a tengerparton, elfújva a homokot, ami addig eltakarta a szemei elől a kést. A kést a tengerparton, ami egy törött rózsás lány előtt.

Nem kellett volna a késre gondolnia. A szemei még egy és még egy pillantást akartak rá vetni, az ujjai le akarták ejteni a rózsát és felvenni a pengét, de az elméje volt a legerősebb – tovább nézte az óceánt.

Kis teknősök. Egyre több és több apró teknős kúszott a nedves homokban; csak másztak és másztak, amíg el nem érték a vizet. Egy hullám jött minden egyes alkalommal, és pár teknős eltűnt a sötétben.

Egy fészekből jöttek, ami közvetlen a nádas mellett feküdt. Még több apró teknős mászott a homokban, és ez valahogyan arra késztette őt, hogy visszaragasszon egy szirmot. Nem arra hülye rózsára, hanem arra hülye szívére.

De még mielőtt ránézhetett volna a kezeiben tartott rózsára, egy zaj kezdett visszhangzani a füleiben. Tojás repedés.

Egy fiú botladozik a homokban, keze egy hosszú hajú lányéban. A fiú a szemeit behunyva nevet, elővéve egy sötét rózsát a háta mögül. A lány kezébe helyezi, mosolyogván a meglepődött arcán.

A rózsa színét nem lehetett látni az éjszaka sötétjében. Lehetett vörös. Sárga. Rózsaszín  – mindegyik különböző jelentéssel, de a srác nem véletlenül sötétben adta oda neki. Az igaz szándékai nem lehettek tisztán láthatóak.

– A szemeid – mosolygott szélesebben a fiú. – A szemeid pont úgy csillognak, mint az óceán.

Nevet a lány finoman elnyíló ajkain. Valószínűleg nem hitte, hogy bárki is észreveszi a fényt a szemeiben.

Azt a veszélyes fényt.

Megint felnevet, és a lány kezét elengedve fordul meg. Egy teknős fészek van a homok mélyében, tele kerek tojásokkal. Annyira fényesnek tűnik a fiú számára – majdnem annyira, mint a lány szemei.

Beleugrik a fészekbe. A tojások összetörtek és összetörtek, apró darabokra szétesve, de a fiú csak nevetett, ahogyan kilépett a fészekből. Számára csak tojáshéjak. Nem kis teknősök, csak fények tojáshéjak.

A szeme sarkából észreveszi, hogy a lány szorosabban tartja a rózsát, és hogy ebből a szögből a virág sokkal hervadtabbnak tűnik.

– Milyen volt ő? – A barátjának hangja szinte sikoltott a csendes tengerparti levegőben.

A lány szinte nem is emlékezett rá, hogy ide hívta őt. Elfelejtette, ahogyan egy szó nélkül segített neki, és még mindig ott ült mellette.

– Milyen volt ő? – ismételte a barátja. – Egy szörnyeteg, vagy egy isten?

A hullámok egymásba csapódtak, amitől a hangjuk összekeveredett a bálnák énekével. Még ilyen messziről is lehetett hallani a borzongató éneküket. A hang a hibiszkuszokra emlékeztette a lányt – a legszebb virágok szerinte. De ahogyan egy hullám egy másikba csapódott, összetörte hibiszkuszokat, és az egyetlen dolog, amit látott, az a kezében lévő rózsa és az összetört tojáshéjak voltak.

– Ő... Ő borzasztó volt. És gyönyörű. – A lány mélyet sóhajtott a szélben. – Borzasztóan gyönyörű vagy gyönyörűen borzasztó. Még nem jöttem rá.

A szél erősebb lett, de csak éppen hogy, ami ahhoz vezettett, hogy a víz baljósabbnak hallatszódjon.

– Mit fogsz csinálni? Mit fogunk mondani? – kérdezte a barátja felé fordulva. Egyáltalán nem tűnt ijedtnek, inkább érdekeltnek. Érdekeltnek ennyire borzasztó dolgokban.

De eljött, és segített. És nem volt megijedve. Megérdemelte a válaszokat.

– Még nem sikerült rájönnöm – válaszolta a lány.

Most tisztán hallotta a bálnák énekét.

– A bálnák nem fogják megenni őt. Előbb-utóbb fel fog jönni.

– Jó. Látniuk kell – bólintott a lány, leejtve a virágot a törött szirmaira. – Látniuk kell, amit tett. Meg kell találniuk a testét.

– Kik ők? – A barátja hangja alig észrevehetően reszketegebb volt, mint korábban. De lehet, csak az egymásba torkolló hullámok hangja tette.

– Valakik. Emberek? Nem fontos, hogy ki – vonta meg a vállát. Ránézett a késre, engedve, hogy a kezei irányítsanak. Ahogyan az ujjai keresztezték egymást, felvette, és a hold felé tartotta azt.

A szeme sarkából látta, hogy nem volt több teknős a fészekben. Az utolsók kúsztak a víz felé.

Egy kis homok ragadt a pengéhez. Sötét vér. A sötét vér majdnem ragyogott a holdfényben.

– Ő nem... Nem ő tette, tudod. Te voltál. Te... – A barátja elharapta a mondat végét. Nem kellett kimondania hangosan.

A bálnák és a hullámok ismét. Egymásnak ütközve, elnyelve a hangokat. Lenyugtatta őt – a gondolat, hogy most valamivel több volt az óceánban.

– Kérdezd meg megint.

– Mit?

– Amit először kérdeztél – válaszolt a lány, szinte bele suttogva az éjszakába. Még mindig a véres és homokos kést tartotta.

– Milyen volt? Egy szörnyeteg, vagy egy isten? – A barátja majdhogynem sóhajtott.

Az utolsó teknős kúszott a nedves homokban, lassan az óceánba érve. A hullámok elhordták őt.

– Van bármi különbség? – kérdezte, tudván, hogy nem csak arról a gyönyörűen borzasztó emberről beszélt. – Összetörte a szívünket.