Repülj tovább! I. - Sötét napkelte

10 - Zakatolás

A frissen kinevezett hadnagyok indulása felforgatta egész Werfent. Rengetegen tolongtak az utcákon, hogy elköszönjenek a fegyelmezetten menetelő sashadnagyoktól, akiket négy éven keresztül naponta láttak odafenn fiókadétként repülni, s közben megszerették őket. Pajkos bárányfelhők kergetőztek az égen, mint odalenn a szellő sodorta levelek és virágszirmok.

A sasharcosokat emberalakban is könnyen észre lehetett venni, mikor a tömeg körüláramlotta a zárt katonasorokat a macskaköves főutcán. Egyenruhájuk alapszíne a szirti sas melegbarna tollazatát idézte, világosbarna bőrszíjakkal és sárgaréz fémszerelékkel. A talajmenti fegyvernemek katonaszürke tömegéből is kitűntek, mikor liberni katonaparádékon vagy a fronton közéjük rendeződtek.

A sasharcos hadnagyot a fegyvernemi jelzései is megkülönböztették a többi fegyvernem tisztjeitől. Ikonikusnak számított a vörös fegyvernemi színük, a hajtókáik rombuszán látható arany madártoll és a zubbony jobb felkarjára hímzett H betű is: annak a mása, amelyet a bőrükbe égetve is viseltek.

Könnyed idő volt, mintha utolsó bátorításként rájuk szakadt volna a kései tavasz.

A járdán egészen a pályaudvarig végig állt a tömeg. Itt-ott zenészek rögtönöztek bátorító dallamokat vagy játszottak indulókat, ismerős dalokat szerelmesek búcsújáról, hősiességről, esetleg ezek változatos arányú keverékéről.

Többek számára hamisan csengett mind.

Meglett férfiak, családanyák és bakfisok dobálták a virágszirmokat a halál elébe menők lábai alá. Sok sashadnagy kapott egy-egy szál sárga vagy vajszínű rózsát a werfeniektől: óvatosan kellett megfogniuk, mert a tüskék vért fakasztottak, ha nem nyúltak a szárhoz elég figyelemmel. A bimbók elszántak, a kinyílt virágok pedig büszkék és nemesek voltak, hervadván is szépek. Elegancia, vér és erő: a rózsa a katonák virága volt, egy-egy virágkehelynyi napfény.

Az Aranyország dicsősége festette sárgára a szirmaikat.

Werfen büszke volt a sasharcosaira: ezzel a vágott szárú vigasszal engedte el az övéit.

A legtöbben a puskájukra tűzték.

A pályaudvar előtt a búcsúzkodók közé vegyült Altenwerfen ura, Reimar von Isenbard gróf és fia, Heribert is. A marcona sétapálcás öregúrtól annyira különbözött a lányos arcberendezésű, tejfehér bőrű ifjú a törékeny alkatával és hosszú, szalaggal összefogott világosszőke hajával, mintha az idős gróf egy életnagyságú porcelánbabát vonszolt volna magával, hogy megtekintesse vele is a peronra masírozó századot.

Heribert von Isenbard szemlátomást nem volt elragadtatva a látványtól: közönyösen hordozta végig a csődületen unalmas kék tekintetét, s lagymatagon integetett a semminek.

Ők voltak az egyetlen civilek, akik bemehettek a lezárt peronra. Megnézhették, hogyan csatolják a nemrég befutott elsőbbségi katonaszerelvény mögé a hohenwerfeni címerrel díszített, kupés vagonokat. Az ő vasúti kocsijaik voltak, mielőtt az erődnek adományozták őket.

A frontra tartó századot átengedték a kapukon.

A vasútállomás csarnoka egy szűk szabású, kovácsoltvas állványzatú tér volt. Éppen két hatalmas gőzmozdony izzadt a deszkatető alatt: mintha párálló testű tonnányi igáslovakat állítottak volna egy fából és cifra fémindákból összetákolt startgépbe.

Az egyik elviszi magával a dicső sasokat a harc homályába.

Csak a harmadévesek százada csatlakozhatott az érintettekhez. Volger biztatta erre az ifjú alhadnagyokat: jót tett a csapatszellemnek és megnyugtatta az újoncokat. Nekik is át kellett vágniuk a vagonok közt kergetőző gőzpászmákon, és búcsúszavaikkal túlharsogni a pihenő mozdony szelepeinek süvítő-zúgó hangját, míg oldalra húzódtak, hogy a frontra indulókat ne akadályozzák.