Tündérkacaj novellák

1. novella

A Nagy Háború után mindenki vágyott a kultúrára, és a színházak nézőterei csordultig teltek polgárokkal. A Magyar Állami Operaház Pöttöm Panna című balettelőadása az első felvonás végéhez közeledett. A Fecskét táncoló balerina megjelent a színpadon, és fájdalmas táncba kezdett. Ő volt az egyetlen táncos, akit megvilágított a reflektor vakító fehér fénye. Sűrű fekete haja szigorú kontyba volt szedve, jelmeze feszesen tapadt a vékony testére, és a tekintetében fájdalom tükröződött. A zene egy pillanatra felgyorsult, aztán a dobok mennydörgésszerűen kezdtek dübörögni, végül a Fecske ernyedten ájult a színpadra. A függöny lelibbent, és a jelenetet tapsvihar fogadta.

A szünetben az egyik férfi, akinek igazán tetszett a balerina előadása, kikereste a táncos nevét a szereposztásból. Gyarmathy Laura játszotta a Fecskét, aki az Operaház egyik primadonnájának számított.

- Csinos, igaz? – lépett a fiatalúr mellé barátja. – Kár, hogy a Balettintézet növendékeihez nehéz közel kerülni.

Amaz bólintott.

- Nem is célom. Csak láthassam, és tölthessek vele egy percet! – sóvárgott. – Megcsókolnám a balettcipőjét, és a kecses kacsóját!

- Álmodsz cimbora! – nevetett. – Az ilyen lányok közelébe csak olyan férfiak juthatnak, akiket felvesznek a Balettintézetbe. Mondj le róla! Annyi szép lány van még a világon!

De a fekete frakkba öltözött fiatalúr csak legyintett. Elhatározta, hogy levelet küld Laurának, és kér a lánytól egy találkozót. Mondjuk, meghívja a Hauer cukrászdába egy dobostortára.

A második felvonás közben az ifjú a távcsövével a színpadon jelenlévő táncosokat fürkészte. De legnagyobb bánatára már nem sok szerepe volt a Fecskének. Éppen csak annyi, hogy a Pöttöm Pannát játszó balerina, Cserepes Anna feltámasztotta, és így el tudott repülni. Az előadás után mégis a legnagyobb tapsot Laura kapta.

Egy hét eltelt, talán kettő is, de a szerelem az ifjúban nem enyhült. Gondolatai Laura körül forogtak, és aludni is alig tudott. Végül tollat ragadott, és levelet írt. Bele akarta írni a szíve összes érzését, és elmondani, mennyire szereti a primadonnát. Vagy öt levelet fogalmazott, de végül mindet összetépte. Nem volt elég jó egy ilyen fenséges hölgyeményhez, mint Laura. Végül csak egy rövid gondolatot vetett a papírra. „Kedd délután öt óra, Hauer cukrászda. Szilágyi Péter."

A levelet még aznap postára is adta, gondosan megcímezve, hogy személyesen Laura kezébe jusson. Aztán mégis a fejéhez kapott.

- Hogy lehetek ilyen bolond? Hát annyi rajongói levelet kaphat, miért akarna éppen velem találkozni?

Hosszan zsörtölődött magában. Még jómódúnak sem mondta volna magát, mivel egyszerű öltönyszabóként kereste kenyerét. Az anyagot fizetni kellett, a tű és cérna sem számított olcsónak, és akármennyire dolgozott szépen, vevő alig akadt. A fizetése nagy részét pedig arra tette félre, hogy eljusson az Operaházba. Mégiscsak úri körökhöz szeretett volna tartozni.

Péter nagyot sóhajtott, aztán nekiállt kivágni az újabb szabásmintát.

- Itt az Újság! Itt a Nemzeti Újság! – szaladt végig egy rikkancs a Margit körúton, és Péter kiment átvenni az újságot.

Fellapozta a napilapot, és rájött, hogy már bizony februárt mutat a naptár. Gyorsabban vége lett a januárnak, mint gondolta. Február közepe volt már, hétfő. A munka végeztével Péter félretette a cérnát, és félbehagyta az éppen készülő mellényt. Az újságot a kabátja belső zsebébe rejtette, és elindult hazafele. Villamosra szállt, és csak bámulta az utcán elsuhanó arcokat. A szerelvény kerekei végigzötyögtek a kopottas síneken, és csikorogva fékeztek le a Margit-szigeti megállóban. Az utasok váltották egymást, és Péter tekintete a semmibe révedt. Haza akart már nagyon érni. A villamos végre elindult, és csordultig telt emberekkel. Péter pedig nem sokkal később megpillantott egy fiatal törékeny alkatú lányt, aki kísértetiesen hasonlított Laurára.

- Elnézést! Elnézést! – lökött félre pár ácsorgó utast, ahogy felugrott a helyéről.

Többen értetlenül néztek rá, hiszen már nem volt messze a Rudolf tér. Nem is értették, miért rohan ennyire ez a fiatalember. Péter sietve a kocsi nyitott hátuljához ment, és félrelökte a kalauzt, hogy leugorhasson a mozgó járműről.

- Lassan a testtel, fiatalúr! – intette a kalauz. – Várja meg, míg megáll a villamos, mert a végén megsérül!

Péter végül várt még egy percet, majd a pesti hídfőtől olyan hirtelen iramodott futásnak, mint egy őzgida, akit puskával kergetnek. Lélekszakadva rohant vissza az előző megállóhoz, aminek magasságában tényleg Laura ácsorgott. Törékeny testét most szövetkabát takarta, kezét csipkekesztyű díszítette. A szemében ugyanaz a szomorúság ült, mint amit Péter a színpadon is látott. Nézte a kavargó Duna szürke vizét, aztán a korlátra lépett.

- Laura, várjon! – kiáltott rá Péter, és elkapta a lány csuklóját.

Laura éppen lendületet vett az ugráshoz, de a meglepetéstől Péter karjaiba zuhant. Könnyű volt, akár egy fecske.

- Ki maga? – kérdezte csodálkozva, és az ifjú vállára borult zokogva.

- Azt hiszem, a megmentője! – rebegte a férfi. – Szilágyi Péter vagyok.

Péter egy zsebkendőt nyújtott át a művésznőnek, és Laura lassan megnyugodott.

- Az a Szilágyi Péter? Kedd délután öt óra, Hauer cukrászda? – szipogta a balerina.

A férfi bólintott. aztán maga is elnevette magát, milyen egyszerű levelet írt.

- Máshogy képzeltem el. – merengett el a táncos. – Sokkal idősebbnek, és gazdagabbnak.

Péter végignézett a kopottas kabátján, és megállapította, hogy tényleg kéne már egy új zsakett.

- Ezek szerint megkapta a levelem. – vonta le a következtetést a fiatalember. – Elmondja, miért akart öngyilkos lenni?

Laura habozott egy darabig, aztán fekete szemével ránézett a fiatal férfira.

- Tudja, ahány férfi üzent nekem, mind úgy bálványozott, mint Sissy hercegnőt. Találkozót kértem tőlük, de hamar kiderült, hogy csak trófeának kellenék nekik. Magára viszont kíváncsi voltam, de féltem, hogy olyan lesz, mint bármelyik másik.

- Ha nem vagyok tolakodó, elmondja, miért volt rám kíváncsi?

- Éppen azért, mert nem olyan igazi rajongói levelet küldött, mint amiket kapni szoktam, hanem az egyszerűsége keltette fel az érdeklődésemet, és a tudatlansága. Mi balerinák, nem ehetünk édességet.

- Sajnálom..,- szabadkozott Péter, de Laura csendre intette.

- Azért valahol mégiscsak tehetünk kivételt.

A művésznő még kacsintott is. Közben leértek a hídról, és a szabónak megjött a bátorsága.

- Van kedve velem tölteni az estét?

A balerina továbbra is mosolyogva sétált mellette, és határozottan bólintott.

Péter Laurával együtt elindult a cukrászdába. Gyalog mentek, mert februárhoz képest igencsak meleg volt az idő.

- Hadd kérdezzek magától valamit. – állt meg egy pillanatra Laura.

Mélyen Péter szemébe nézett.

- Akkor is tud majd szeretni, ha kiöregszem a balettból, és többet nem állok színpadra?

Péternek nem kellett sokáig gondolkoznia, mert nagyon szerelmes volt ebbe a lányba. Félszegen, de csillogó szemmel ennyit mondott.

- Akkor is, örökre.

Végül a keze összefonódott Lauráéval, és nemsokára együtt átlépték a Hauer cukrászda küszöbét.