Tündérkacaj novellák

Záróakkord

Forró, júliusi délután volt, mikor a turistákkal teli vonat begördült Keszthely kopottas állomásépülete elé. Reni az órájára nézett, és megállapította, hogy késésben van. A főpróbára meg kellett volna már fél órával ezelőtt érkeznie. A karnagy már biztos tűkön ül, hol lehet az elsőhegedűs. Ráadásul épp egy ilyen fontos koncert előtt!

Reni nem is várt sokat, hanem leszállt a vonatról, és a Festetics kastély felé vette az irányt. Szinte minden nyáron megfordult itt, így nem kellett útbaigazítást kérnie. Fejből tudta már az utat, és amíg a fő utca üzletei és éttermei között haladt, magában átismételt néhány fontos belépést.

- A cressendo után lesz egy szólóm, amit Keselyák mindig gondos pizzikátóval kér... nem rohanva, csak épp úgy, mintha tündérek lépkednének virágról virágra. Aztán a Nyár tételben pedig a szünetek betartására kell figyelnem. Különösen a „Vihar" tételnél!

A lány nem gondolkodhatott tovább, mert megérkezett a kastély kovácsoltvas kapujához. Ott pár barátnője várta, köztük a szintén hegedűn játszó Orsi, és a nagybőgős Tamara.

- Reni, de jó téged újra látni! Milyen volt az utad? – kérdezte Orsi.

- Ne is mondjátok! Hosszú, és fárasztó! De a lényeg, hogy itt vagyok! Hol lesz a koncert?

Tamara nevetve húzta be barátnőjét a kastély hatalmas kapuján, és feltessékelte a lépcsőn. Ott balra fordultak, ahol a fényűző bálterem a szemük elé tárult.

- Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk! Mindig is vágyam volt, hogy itt koncertezzek! – sikkantotta szinte Reni.

- Gyere, megmutatjuk az öltözőt is!

A három zenész átvonult a kastély másik szárnyába, ahol egy hatalmas, tükrökkel teli terem fogadta őket. A tükrök előtt pár lány sminkelt, míg mások a hajukat igazították. Valaki már földig érő fekete ruhát viselt.

- Szerintem siessetek, mert hamarosan főpróba! – vetette oda az egyik brácsás, mielőtt kilépett volna az ajtón. – Még meg kell néznünk a Vivaldi –tételt.

Tamara bólintott, hogy sietni fognak, aztán hanyagul lehajította a táskáját az egyik üres székre. A ruhazsákból elővette a kiskosztümét, és maga elé tette.

- Na?

- Ez csodaszép! – ámult el Reni. – Na de tényleg siessünk, mert Keselyák felnyársal minket!

Tamara egyből felkapta a saját hangszerét, és sietős léptekkel megindult a bálterem felé. Orsi viszont ebben a pillanatban vette észre, hogy az elsőhegedűs hangszere sehol nincs.

- Hol a hegedűd?

Reni a két üres keze felé nézett, aztán lebiggyedt a szája. A jó kedve, ahogy jött, úgy szállt el.

- Fent felejtettem a vonaton. – mondta csüggedten. – Már biztos úton van vissza Pest felé.

- Felhívhatjuk a MÁV-ot, hátha valaki leadta. – javasolta Tamara. – Kár lenne azért a Stradivariusért!

Reni leült az egyik fotelbe, és a tenyerébe temette az arcát. Ez a hegedű volt az, amin, az első koncertjén játszott.

- Ne bánkódj! – vigasztalta Orsi. – Nálam mindig van másik! Ki tudja, mikor szakad el egy húr.

Renit ez cseppet sem vidította fel. Kizárólag a saját hangszerén tudott játszani, azt szokta meg, és a Stradivarius kísérte el koncertről koncertre.

Az egyik társuk ekkor megjelent az ajtóban, és idegesen a lányok felé fordult.

- Ti nem ismeritek az órát? Hozzátok a hangszereteket, és igyekezzetek! Mindenki rátok vár!

Reni szájíze keserű lett, de végül felkapta Orsi hegedűjét, és a három lány sietve a bálterembe indult. A karnagy a fejét csóválta, majd az órája lapját kocogtatta idegesen. Végül nem mondott semmit, csak rezzenéstelen arccal várta, hogy a késők is behangolják a vonósokat. Reni így is tudta, hogy a fejmosás nem marad el, csak a koncert előtt nem akar rossz hangulatot teremteni.

- Tehát, Vivaldi, Nyár! A Vihar részt nézzük!

Reninek kellett pár perc, mire megszokta Orsi hegedűjét. Valahogy nem esett a kezére, testidegen volt, és más hangszínen szólt, mint a Stradivarius. Mégis gyorsan meg kellett szokni, mert fél óra múlva kezdődött a hangverseny.

Keselyák nem sokkal később be is rekesztette a főpróbát, és a zenekar kiment a kertbe levegőzni. Ott már gyűlt a közönség, aki alig várta, hogy hallja a Filharmónikusokat játszani.

- Na, milyen a hegedűm? – kérdezte Orsi.

- Szokatlan... de hátha a koncerten jobb lesz.

Hamarosan a nézők elfoglalták a helyüket, és a Négy évszak kezdetét vette. Reni szinte kívülről tudta a kottát, annyiszor elgyakorolták. Mégsem érezte magát most annyira magabiztosnak a Stardivarius nélkül. Nem is tudott annyira feloldódni. Keselyák karmesterpálcája fürgén ütötte a kétnegyedet, és végre elérkeztek a Viharhoz. A Vihar a semmiből csapott le, és végigvágtatott a termen. Reni és Orsi hegedűje egymásra felelgetett, majd a zene, és a vihar úgy csendesült le, mintha nem is lett volna. A nézők közül páran tapsolni kezdtek. Reni kinézett a közönségre, és az ajtóban megpillantott egy fiatalembert. A férfi kezében egy bordó hegedűtok lógott, rajta pedig egy lóhere alakú kulcstartó.

Az elsőhegedűs szíve nagyot dobbant, mert tudta, hogy a tok a Stradivariust rejti.

A szünetben a zenekar tagjai ugyan visszavonultak a színfalak mögé, de Reni igyekezett elvegyülni a nézők között. Mindenképp meg akarta találni a fiút, akinél a hegedűje volt. Orsi és Tamara barátnőjük mellett maradt, és segítettek neki a nyomozásban.

- Hogy nézett ki?

- Hol láttad?

- Olyanok vagyunk, mint a rossz kamaszok! – nevetett Reni.

Tamara és Orsi teljes mértékben egyet értettek ezzel.

- Nézzétek, ott van! – bökött Reni az egyik büféasztal felé.

A kerek bárszéken egy fiatal férfi kortyolgatott épp egy fröccsöt. A Stradivarius mellette pihent a földön. Reni nagy nehezen erőt vett magán, és odament hozzá.

- Hello... szóval visszakérhetem a hegedűmet?

- Természetesen! Kiabáltam utánad az állomáson is, de nem hallottad meg!

Azzal a fiú kinyitotta a tokot, és megmutatta a meggyszínű hegedűt. Szerencsére sértetlen volt.

- Köszönöm. Megkérdezhetem a neved?

- Tamás.

- És hogy találtál meg?

- Mindenhol ki volt plakátolva, hogy Utazás négy évszakon át, Festetics kastély... gondoltam hátha...

Ekkor az ügyelő csöngetett, és kezdetét vette a következő felvonás. Reni gyorsan behangolta a Stradivariust, aztán Keselyák levezényelte a hangverseny maradék részét. Tamás az első sorban foglalt helyet, és végig Renit nézte. A zenész végre tudott önfeledten játszani, végre az imádott Stradivariuson zenélhetett. A Tél utolsó hangjait hálából pedig Tamás szemébe nézve húzta. A szíve húrjai pedig épp úgy rezegtek, mint a hegedűjé ebben a záróakkordban.