two birds on a wire. bluelock oneshots

az otthonod az első temető

Rin sosem gondolt arra, hogy vajon mi vár majd rá a halál után. A gondolat annyira távoli, annyira jelentéktelen volt, mint a legtöbb dolog ebben a sodródó világon, nem több egy homályos, kósza árnynál, ami messziről figyeli őt résnyire szűkült szemekkel.

Az viszont sokat foglalkoztatta, hogy van-e még élet az élet után. Hogy van-e bármi értelme reggelente felkelni és szembenézni egy újabb nappal, ha megszűnt benne létezni valami elemi, ősi, ami átszelte az ereit, a velőt a csontjai mélyén, ami mohó vágyódással pumpálta a vért bordái csapdájába esett szívébe. Ára van annak, ha másnak állítasz oltárt tested templomában, egy olyan megfoghatatlan istenségnek, amelyik bármelyik pillanatban elutasíthatja az áldozatodat.

Sae éles, árkok szabdalta arcának képe elázott polaroid-fotóként díszelgett koponyájának a falán, hiába próbálta letépni onnan, a láthatatlan, kegyetlen kezek minduntalan újra és újra kiragasztották. A képen Sae nem mosolygott. Sae nem mosolygott már évek óta, és Rin nem is tudott róla. Valamikor, Madrid egy napperzselte csücskében, valaki fogta a boldogságát és darabokra szaggatta. A báty, akit visszakapott, csak üres porhüvelye volt annak a fiúnak, aki letörölte a könnyeit, miután a durva aszfalt felsértette a térdét, aki túlédes, percek alatt ragacsossá folyó jégkrémet vett neki, hogy jobb kedvre derítse. Rin észre sem vette, mennyire függ Sae-tól, hogy az egész boldogsága azon múlik, az idősebb észreveszi-e, ha valamit jól csinált, hogy egyedül az ő elismerő dicsérete mozgatta meg szívének húrjait. Amíg Sae létezett, fel sem tűnt neki, hogy az otthonuk egy kísértetház. A szüleik csak a háttérben lebegő, elmosódott alakok voltak, és a fiatal Rin nem sejtette, hogy a jelenlétük hiánya nem szokásos más családokban. Nem hiányoztak neki, mert Sae mindig ott volt, már azoktól a napoktól kezdve, mikor még ahhoz sem volt elég érett, hogy értelmes hangokat tudjon formálni. Egy ritkának számító családi vacsorán, amire csak azért kerülhetett sor, mert éppen az újévet ünnepelték, az édesanyja elmesélte neki, hogy az első kimondott szava Sae neve volt. Rin már nem emlékezhetett rá, de örömmel hitt neki, és csillogó, zöldeskék szemeit a bátyjára függesztette a fiatalabb testvérek áhítatos imádatával. Ez volt az első különbség közöttük: míg Sae-nak volt élete Rin előtt, ő már úgy jött a világra, hogy az élete első percétől fogva ismerte Sae-t. Hogyan is lehetne kitörölni olyan valaki létezését a tudatodból, aki szúrós indákként fonja körül egész lényedet?

Rin addig rágódott azon a hóeséses, csontfagyasztóan hideg emlékképen, amíg bele nem fájdult az állkapcsa.

Tűnj el, Rin. Már nincs rád szükség az életemben.

Sae utolsó, hozzá intézett mondatai folyamatosan a fülében visszhangzottak. A magnetofon beakadt, a lejátszást nem lehetett megállítani. Az enyhülő idő felolvasztotta a csípős havat, de Rin továbbra is vacogott. Az izomzsibbasztó hideget a legforróbb zuhany sem tudta enyhíteni testének atomjaiból.

A dzsekije túl vékony volt a tavaszt még éppen csak cirógató időjáráshoz. A tenger felől érkező szél marta az arcát, kíméletlenül tépte a sötét tincseit, bekúszott a gallérja alá. Egy hátrahagyott örökkévalóság lenyomata díszelgett azon a partrészen, ahová Sae-val együtt jártak ki a szabadidejükben. A TILOS AZ ÁTMÁSZÁS tábla ellenére mindig átvetették magukat a korláton, hogy leülhessenek a vízrengeteg felett magasodó emelvényre. Buborékok miriádjai leheltek életet egymásba a hullámok morajában, és ahogy Rin lepillantott a messzeségig elnyúló, bársonykék víztükörbe, a saját jövőjét látta benne visszatükröződni.

TRAGIKUS HÍR: A TIZENNÉGY ÉVES FIÚ ELHUNYT, MIUTÁN A TENGERBE VETETTE MAGÁT. Rin már látta is lelki szemei előtt a nyomtatott, vörös betűs szalagcímet. Azon töprengett, hogy vajon Sae sírna-e, miután meglátja a szüleitől kapott üzenetet. Mondana-e beszédet a temetésén, egy végső búcsúztató szövegben ecsetelve, hogy még holtában is csak arra jó, hogy neki gondot okozzon? Elvinné-e magával a mosástól kopott mezt, amire Rin neve van rányomtatva, és átölelné-e éjszakánként, mikor senki sem láthatja? Eszébe jutna-e neki Rin, akár csak egy röpke pillanatra, a saját halálos ágyán?