two birds on a wire. bluelock oneshots

tengerszint felett

- Azt mondtam, hogy valami meleget kéne enned.

- Fogd be.

A konbini fluoreszkáló fényei mindent betegessárgára festettek. Az apró fagyasztó egy polcnyi csokoládészelet és egy állvány recsegős magazin közé volt beékelődve, mint egy oda nem illő lyuk a fogsorban. Csak a legolcsóbb márkájú jégkrémeket árulták, cseresznye-ízű, eper-édes és trópusi változatban. Rin átázott tornacsukája tenger nagyságú tócsákat hagyott maga után az évektől elszürkült csempéken.

Az idegesítő idegen (Isagi, emlékeztette az agya) nagyot sóhajtott, mintha a világ összes terhe keskeny vállait nyomná, és a pénztárhoz sétált, sólyomként kikapva a választott édességet Rin kezéből. Az eladó nem pazarolt rájuk egy kósza pillantásnál többet, annyira el volt merülve a telefonján játszódó kutyás videóban. Isagi eltévedt: valami osztálykirándulásról és kacskaringós utcákról beszélt, a mangaboltról, ahová épp csak bekukkantott, mielőtt a csoportja nyomtalanul eltűnt volna, alásüllyedve a mágikus aszfaltnak, és a lemerült mobiljáról, ami halott állapotban képtelen lett volna működésre bírni a GPS-t.

Rin csak azért vállalta, hogy elkíséri az idegent a vasútállomásra, mert ő maga úgy döntött. Nem azért, hogy visszafizesse Isaginak a jégkrémet, és véletlenül sem azért, mert a csontjaiba befolyó hideg és víz visszahívták a hullámok közé, a fülébe suttogva és a ruháját ráncigálva, és még csak nem is amiatt, mert otthon egy üres és haldokló ház várta, a szülei randiestje, amikor ki tudja, mikor érnek haza. Épp csak ahhoz volt kedve, hogy még sétáljon egyet a kopár fák és vakon pislogó lakások mellett, míg a fogait nyaldosó jeges jégkrém műíze szétolvadt a szájában. Mohón próbálta a gyermekkori emlékeit előrángatni emlékezete mocsarából, de valami hiányzott, a pálcikán lefolyó nedv vérszínűre festette az ujjait és az ajkait, és nem volt mellette egy magasabb árnyék, a zsebébe túrva és zsebkendőt előrántva és letörölve az ujjait és az orra alatt motyogva, hogy Rin, már túl idős vagy ahhoz, hogy így összekend magad, és ő sem válaszolt tele szájjal, hogy sajnálom, Nii-chan, legközelebb jobban fogok figyelni!

Gusztustalan. Gyenge. Szánalmas. Negondoljránegondoljránegondolj

- Biztos haza fogsz találni? - kérdezte Isagi, mintha kettejük közül Rin lenne az, aki elveszett. (Az volt.) Mintha Rin nem tudná, hol és mikor tért le a megfelelő útról. (Vajon mikor?)

- Ostoba kérdés.

A hátizsákos-beöltözött csapat, mint egy fészeknyi csúszómászó tekergett az állomás peronján, és Rin nem volt hajlandó egy tapodtad sem továbbmenni. Attól félt, hogy a lézerszemek át fognak látni a derékig ázott farmerján, a kifakult kabátján, és a kettéhasított bőrén keresztül be fognak pislogni a szárazra apadt ereibe, és meglátják, hogy belül teljesen üres.

- Megadod a számod? Ha valamikor erre játok, találkozhatnánk.

Rinnek arra sem maradt ereje, hogy elcsodálkozzon. Az állomás hatalmas, holdkerek óráján a mutatók egymásba simulnak, és a másodpercek peregtek és peregtek, egyre közelebb víve őt a-

- Lemerült a telefonod.

Isagi mosolya halvány, alig észrevehető volt a félhomályban, mégis pengeként hasított végig Rin-en.

- Hazudtam. Csak azt akartam, hogy elkísérj.

Dühösnek kellett volna lennie. Meg kellett volna emelnie az öklét és lila virágokat rajzolnia Isagi állkapcsára, amíg az ujjpercei fel nem horzsolódnak és zsibbadttá nem válnak. De csak fáradtságot érzett, olyan ólomsúlyú ürességet, ami félő volt, hogy harapás nélkül el fogja őt nyelni.