Rebecca Reed
Pf. 37
Kedves Gábor!
Még mindig nehezen hiszem el, hogy rávettél erre, de iszonyatosan élvezem. Hiába tudom napra pontosan, mikor érkezik a leveled, minden alkalommal ugyanolyan jóleső gyomorremegéssel nézem meg a harminchetes postafiókot. Tök menő ez az egész!
Imádom olvasni a soraidat, és igazad volt, ezerszer izgalmasabb, mint a társkeresőn chatelni. Bár hozzátenném, néha elfog a késztetés, hogy ott is rád írjak, mert azonnal szeretnék választ kapni, mégis azt mondom, piszok jó várakozni. Rád megéri várni. (elpirultam)
Hogy sikerültek a dogák? Mi kettőt írtunk a héten, mindkettő elég könnyű volt. Bárcsak akkora mákom lenne, hogy az érettségin ilyen tételt húzzak. Még március van, de már parázok tőle. Egyelőre elképzelésem sincs, hogyan leszek képes annyi mindent megtanulni. Irigyellek, amiért te olyan okos vagy. Orvos lesz belőled. Durva. Bár, ha jobban belegondolok, csakis egy komoly ember találhat ki olyat, hogy hagyományos módon levelezzünk egymással.
Most így, a hatodik levélváltásunk után beismerem, azt sem tudtam, hol lehet bélyeget venni és levelet feladni. Mármint azt igen, hogy a postán, de korábban nem tűnt fel, hogy vannak utcai postaládák. Érdekes, mennyi apróságra nem figyelünk oda.
Hogy szoktam-e koncertre járni? Naná! Oké, nem gyakran, mert a szüleim eléggé bekorlátoznak. Mindig arra hivatkoznak, hogy először töltsem be a tizennyolcat... Mintha sokat számítana az a pár hónap, ami még hátravan. Akkor sem leszek sokkal felelősségteljesebb. Vagy igen? Mit gondolsz erről? Mondjuk, aki ilyen céltudatos, mint te, azt biztos bárhová el merik engedni. De ugye nem komolyzenei koncertekre szoktál járni? Mert nem tudom, hogyan érezném magam egy olyanon. Na, jó, kicsit megint előreszaladtam... Bocsi!
Hatodik... lassan elérjük a nyolcat. Amikor lefektetted a játékszabályokat, azt gondoltam, ez mekkora baromság, és hogy nem fogom kibírni nyolc héten keresztül. Mégis itt vagyunk. Hatodik hét, hatodik levél. De most őszintén! Tényleg egyszer sem próbáltál rám keresni sehol? Mielőtt visszakérdeznél, közlöm, hogy betartottam a szabályokat, pedig furdal a kíváncsiság, milyen lehetsz. Viszont már csak két hét, és megtudom.
Kicsit kínozni akartalak, ezért szándékosan a legvégére hagytam azt, amire a legjobban várod a választ. Tehát, ha annyira tudni szeretnéd, elárulom, hogy nincs kimondott szemszín vagy hajszín, ami tetszik. Szeretem az „aranyos" fiúkat, akiknek szép a mosolyuk, kedves az arcuk. Nem zavar, ha valaki vékony, az sem, ha alacsony, de túlságosan lányos se legyen, a fiús fiúkat szeretem. A leveleid alapján ilyennek tűnsz, és pont emiatt... szóval, emiatt eléggé kedvellek. Várom már, hogy személyesen is találkozzunk. Istenem, ez olyan fura! Igazán leírhatnád, te mit érzel ezzel kapcsolatban!
Észrevetted, hogy egyre olvashatóbb a kézírásom? Sehol sincs a te gyöngybetűidhez képest, de már én is el tudom olvasni, amit írtam. Ehh, nem vagyok túl poénos, igaz? Azért remélem, néha mosolyogsz az idétlenségemen. Szeretném látni azt a mosolyt... (megint ég az arcom). Elképesztő, miket írok le. Lehet, épp emiatt nem merek majd találkozni veled, mert szégyellni fogom, hogy milyen kis romantikus nyálgép vagyok írásban. Szóban tutira nem mernék ilyeneket mondani.
Inkább be is fejezem, és várom a beszámolódat mindenről. Te mindig olyan érdekes dolgokat szoktál írni, élvezet olvasni a leveleidet.
Üdv (amúgy ehelyett nincs valami más?):
Dávid
Még egyszer átfutom a sorokat, de már most újraírnám, és kivenném belőle azokat a béna mondatokat, csak nincs időm rá. Be fog zárni a posta, ha nem igyekszem. Gyorsan összehajtom a papírt, a lépcsőn lefelé szaladva nyálazom a borítékot. Reggel fel kellett volna adnom, de elaludtam, és totál kiment a fejemből, ezért most imádkozok, hogy odaérjen szerdáig, különben borul a rendszer.
