Butterfly Effect

Prológus

A tenger tombol, a vihar mélységes felhői már gyűlnek a határon. Háborog a természet, ahogyan a földön is az emberek.
Lángok ezrei marcangolják a kis falu rozoga házainak falait. Sorban egymás után nyalábolják be, mint egy aznapi finom lakomát.
Hangos kiáltások, dobogó léptek zaja veri fel az eddigi csendes tájat.
Emberek küzdenek az életükért, míg mások csak azért élnek, hogy megfosszák őket attól.
Egy férfi gubbaszt házról-házra, harcolva az élet utolsó magvai iránt. De nem a sajátja miatt. Kezében egy aprócska gyermek nyugszik, a köré tekert rongy miatt alig látni. Hevesen dobog szíve minden egyes közeli hangtól. Nem adhatja fel, most még nem.
- Keressétek a gyógyászt, azonnal! Élve kell, ezt jegyezzétek meg!
Még görcsösebben szorítja az apróságot karjaiban. Róla van szó. Miatta dúlták fel a falut. A tudása kell. Egy olyan titok miatt, amelyet a sírba kell vinnie.
Ám a remény nem mindig találja meg az embert. Ez következett SeBum esetében is. Pillanatok alatt történt minden, ahogy az élet kicsúszott kezei közül.
Hátulról ütöttek rajtuk, hisz egy apró pillanat vagy éppen gondolat miatt kizökkent a valóságból. Mindig is magát fogja okolni a következmények miatt.
Esése közben továbbra is a csöppséget védte. Szívverése a kelleténél gyorsabban zakatolt.
- Hasztalan a menekülésed! Mindenhol van szemem, s fülem. Sosem tudtál volna elbújni! – a hangból szinte csöpög a gúny, s a megvetés.
- Nem fogok elárulni semmit! Az életem árán is a sírig viszem a titkot! – mély ám már kissé reményvesztett hangon szólal meg SeBum.
- Nos, ha így állunk. Lehet, hogy igazad lesz és a sírig jutsz csak el. De azt igen hamar. – nevet fel a férfi, majd egy csettintés szakítja meg az utána beállt idegtépő csendet. – Hozzátok.
Több ember ragadja meg egyszerre, ám teste továbbra is kitart, s ellenkezik. Még görcsösebben zárja védelmező karjait az apró test köré. Ám sokáig nem tudja leplezni.
- Uram. – szólal meg az egyik bántalmazó.
Az említett személy csak kérdő pillantást vet az irányukba. S ekkor pillantja meg a féltett egyedet. Ajkai lassan görbülnek felfelé, s a világ egyik legrémesebb és ördögibb mosolyává terül szét.
- No lám, miféle változást hozott a sors. – nevet fel. – Vegyétek el, s hozzátok ide. -szólt parancslóan, de a kárörvendés kivehető volt hangjából.
Eszeveszett dulakodás kezdődött, ember embert ért. SeBum csak üvöltött, kapált ahogy tudott, de a túlerő legyűrte őt a földre. Kezei immár a mocskos földet kaparták. Tágra nyílt, fájdalmas tekintettel figyelte, amint élete utolsó reménye, az egyetlen akiért mindent megadott, ott robogott a pokolfajzat kezei felé. A férfi elvette emberétől a rongyba tekert gyermeket, s szemeit rászegezte.
- A sors úgy hozta, hogy semmid ne maradjon. Megéri a gyermeked élete azt, hogy ne nyisd ki a szád? Ennyire tartod magad a generációk kódexéhez? Gondolt át SeBum. Nem itt, s nem most. A tiltakozásod gyümölcseként sinylődsz még jó pár évet majd abban a tudatban, hogy mi lett a drága gyermekeddel. – komoly, tekintélyes hangja megfagyasztja a levegőt. – Vigyétek a birtokra és gondoskodjatok róla. Én elintézem ezt. – tekintete ismét lefut a gyermekre, majd csapot papot maga mögött hagyva elfordul, s egyenes háttal, tekintéllyel elindul bevégezni dolgát.
- NE! ADD VISSZA SEHUNT! NE! KÖNYÖRGÖM! – kiabálja könnyei, s vére közt a férfi.
De a másik csak elengedi fülei mellett a szavakat. Hagyja, hogy tova szálljanak a készülő vihar előszelével.
- Drága Sehun. Nem fogsz köszönetet mondani sosem a mai napért. Átkozni fogod a napot, amikor megszülettél. – beszél a gyermekhez, s a lángok fényei közt, lassan elhagyja a falut, vagyis annak lassan már csak a maradékát.