Novellák Felnőtteknek

Mikor leszáll az éjszaka

A vastag hideg hótakaró belepte a föld minden zegzugát. Csontjaim szinte átfagytak, de akkor sem vagyok hajlandó hazamenni. Ilyenkor legfélelmetesebb az otthoni lét, bár a meleg körbe ölelne, mégsem tudnék igazán felmelegedni, ugyan úgy fáznék, akkor már itt kint is maradhatok... Hónapok óta csak menekülök és estként addig maradok kint, ameddig csak lehet. A februári levegő a leghidegebb, de ki kell tartanom. Közel vagyok az otthonomtól, de csak annyira, hogy halljam mikor van vége a pokolnak. A távolból hallom a tányérok csörömpölését és az ordibálásokat. Fülemet befogom, hogy még véletlenül se halljam. Egyke gyerekként nehéz megélnem, ahogy a szüleim ilyen mértékben tudnak veszekedni. Engem szándékosan sosem bántottak, de ha egy evőeszköz repült, mindig eltalált. Utoljára majdnem egy kés talált el, ekkor döntöttem el, hogy mikor leszáll az éj, inkább elhagyom a házat. Fogalmam sincs mi ütött a szüleimben. Soha így nem viselkedtek, de az utóbbi időben, mintha megszállta volna valami őket.

Minden ott kezdődött, hogy anyukámnak el kellett utaznia. Régészként dolgozik és a munkája miatt sokszor elhívják.
Felderítettek egy ritka egyiptomi sírhelyet, amit meg kellett vizsgálnia. Egy hónap múlva hazatért, nappal semmi szokatlan nem történt, hanem mikor este lett. Anyám egyik pillanatról a másikra nagyon zaklatott lett, ez még talán nem is olyan szokatlan, de a szeme az ami nagyon furcsa volt. A barna szín helyett zöldre változott és a pupillája, mint a kígyóknak. Azt hittem apám észre veszi a változást, helyette ő is megváltozott a szeme ugyanolyan lett mint anyámnak. Másnap mikor felhoztam a témát a szüleim meg sem akarták hallani. Sajnos a nagyszüleim nagyon messze vannak a világ túlsó végén és mikor nekik akartam megosztani a történteket, mindig megszakadt a vonal. Így igazából maradt a magány és az elvonulás.

Összegörnyedve várom, hogy végre bemehessek és az ég eközben dörögni és villámlani kezd. Már csak ez hiányzott, nem elég, hogy a hidegben vagyok és majd meg fagyok, de még ez is. A fene vinné el az időjárást! A gondolataimba merülve recsegő hangokat hallok, ahogy a havon lépkednek. Felnézek és egy kapucnis alak sétál felém, nem foglalkozom vele. Aztán megáll előttem és felnézek rá, szemei ezüst színben csillognak, elfog egy kellemes melegség, esküszöm szinte mintha kevésbé fáznék. Szüleim korabeli lehet, ilyen negyvenes. Nagyon szép férfi, lehet félnem kéne, de olyan érzés fog el, mintha ezer éve ismerném.

– Gyermekem, miért vagy idekint éjnek évadján, főleg ebben a hidegben? – Arcán szinte semmit nem tudok leolvasni, olyan mint egy porcelán baba, viszont a szemében annál többet látok. Aggodalmat és egy csipet együttérzést. Nem válaszolok, megrándítom vállamat, úgy gondolom, ha nem válaszolok és nem veszem figyelembe, majd tovább áll. – Leülhetek melléd? – Tévedtem, meg sem várva a választ, már le is ül.
Nem ér hozzám, de a jelenléte nyugalommal tölt el és nem fázok. Hónapok óta ezt az érzést elfelejtettem és most újra érezve, könnyeim hullani kezdenek. Fel kéne állnom és itt hagyni az idegent, de egyszerűen nem megy, olyan jó érzés a közelében. Olyan érzés, mint régen a szüleimmel, az a békés meghitt otthoni légkör.

– Tudod gyerekként én is sokszor jártam kint este a hidegben, menekültem. – A semmiből egyszer csak mesélni kezd, hangja mint a mély esti harangszó. Megremegek, de nem a félelemtől, hanem sokkal inkább egy mélyről jövő érzelemtől, egy ősi érzelem, a remény. – Rájöttem nem menekülhetek örökké, egyszer szembe kell néznem a démonjaimmal és ki kell állnom, mind azokért akiket szeretek, legfőképpen önmagamért.

– Hogyan tudnék kiállni magamért? Vagy szembe szállni a démonjaimmal, főleg ha az a legfélelmetesebb, amivel életemben találkoztam? – Nem gondoltam volna, hogy beszélgetésbe elegyedek vele.

– Minden kezdet nehéz, de benned van ez a bátorság. Mindig is ott volt.

– Ki vagy te? És miért segítesz nekem? – Rá nézek, de a kapucnitól, csak a leheletét látom.

– Egy olyas valaki, aki csak segíteni szeretne. – Majd rám néz és a pupillája körül az ezüst karika még intenzívebben kezd el ragyogni. Soha ilyet nem láttam még. – Na, gyere és mentsük meg a szüleidet.
Ledöbbenek. Honnan tudja, hogy a szüleimmel van valami baj? Vagy egyáltalán valóban van velük valami baj? Az igaz, hogy megváltoztak egyik pillanatról a másikra, de... Nem is tudom mit gondoltam.

Az idegen feláll, kezét nyújtja. Hezitálok, de a lelkemben egy erős löketet érzek és megfogom a kezét, és tudom most már minden rendben lesz. Felállok és elindulunk a házunk felé. Kérdezni akarnék valamit, de a helyzet és ez a hirtelen légből kapott bátorság elfeledtette velem. Az ablak alatt lapulunk, óvatosan bekukucskálunk rajta és majdnem felsíkitok, de az idegen tenyerével befogja a számat, közben pisszeg. Soha ilyet életemben nem láttam, mint egy rossz horror. Ezek nem a szüleim? Csak a halvány emlékei. Elkezdek zokogni. Hatalmasak lettek, testük zöldszínűvé változott, a fejük, már majdnem mint a kígyóknak, ujjaikon hosszú éles karmaik vannak, egyedül a hajuk ugyanolyan. Ha nem lenne hajuk, nem tudnám ki kicsoda.

– Most nem érünk rá sírni. – Szól rám kissé erélyesen. Egymás szemébe nézünk megenyhül egy kicsit. – Ne aggódj, vissza kapod a szüleidet, de most arra kérlek bújj el ott annál a tölgyfánál. Ígérem, amint ennek vége, szólni fogok és újra minden olyan lesz, mint régen.

– Megígéred? – Nem értem, hogyan bízhatok ebbe az alakba? Biccent egyet, én pedig szót fogadok, épp indulok a tölgyfa felé, mikor megszólal.

– És kérlek fogd be a füledet és hunyd be a szemedet, van amit jobb, ha nem látsz, nem hallasz. Hidd el nekem.

Bólintok egyet, bár személy szerint furcsa, hogy ilyen hamar szót fogadok neki, pedig rengeteg kérdésemnek kellene lenni. Lehet én is kezdek megváltozni, mint a szüleim? A tölgyfához érve, megteszem azt, amit a kapucnis idegen kér, de a kíváncsiságom mégis erősebb annál, ezért kitekintek. Egy hatalmas fehér fény árad kifelé és erő hullámot érzek, a fába kell kapaszkodjak, hogy ne essek el. A szívem hevesen ver, a pulzusom is az egekbe szökik, levegőt is alig kapok, szinte gondolkodni is elfelejtek. A férfi kezéből hatalmas fénycsóva áramlik a szüleim felé, ők pedig hangosan sikítanak. Nem bírok itt maradni, azonnal meg kell őket mentenem. Mégis mit gondoltam, hogy egy vadidegen majd segíteni fog? Hogy lehettem ekkora idióta?! Futok a ház felé, de ettől a láthatatlan erő hullámtól nehezen tudok lépni is.

– Anya, apa! – zokogva próbálok oda sietni hozzájuk, hogy megmentsem őket. Nem tudom mit tudnék tenni, de meg kell próbálnom. Aztán hirtelen a fény eltűnik és hasra esek, körülöttem minden sötétségbe borul. Gyorsan felállok és befutok a házba.

– Anya, apa! – torkom szakadtából kiabálok és keresem őket. Aztán újra lett világítás a házban. A szüleim a földön feküdnek és kezdenek magukhoz térni, nagy nehezen felülnek, ziláltnak néznek ki. Oda futok hozzájuk és megölelem őket. Hangosan nyögni kezdenek.

– Bia, ne olyan szorosan. – anyám kérlel. Nem törődőm vele. Épp elakarnám mondani, hogy mennyire féltem és mennyire aggódtam miattuk, de már nem tudom miért. Tulajdonképpen, miért is sírok? – Kicsim, jól vagy? – Mind a ketten aggódva néznek rám. Össze zavarodva hol az egyikre, hol a másikra nézek és nem értek semmit.

– Azt hiszem.

– Csak nem megint rosszat álmodtál? – kérdezi anya

– De igen. – túl hamar válaszoltam, pedig nem ezt akartam mondani vagy igen? Aztán eszembe jut az álom és megborzongok. De mégis valahol mélyen úgy érzem valami mégsem stimmel. – Kígyó szemeket láttam és borzasztóan féltem.

– Biztos megint attól a filmtől. Kérlek ne nézd azokat a bugyuta filmeket.

– Anyádnak teljesen igaza van. – Ért egyet apa anyával.

– De ha egyszerűen érdekesnek találom a kígyók létezését. – tényleg érdekel? Össze vagyok zavarodva.

– Ez esetben akkor találj valami más érdekesebb témát, mert hónapok óta, csak ez van. – jelenti ki apa. Beleegyezően bólogatok. – Most viszont mars aludni, már későre jár. – int a lépcső felé.

Elindulok, de a bejárati ajtó tárva, nyitva. Mielőtt becsuknám kinézek és akkor meglátom az ezüst szempárt. Nem tudom honnan, de valahonnan olyan ismerősnek tűnik. A szívem mégis megtellik hálával, de hogy miért,... arról fogalmam sincs.