Bábmester

Prológus

Sivriel édesanyja előtűnt a semmiből, és letelepedett az egyik bársonykárpitos karosszékbe. Odakint árnyak haraptak az alkony vörösébe, de a pillogó gyertyák fénye lágyan cirógatta a szalont és azt a kristálykelyhet, amit előre odakészítettek a terebélyes tölgyasztalra. Sivriel rápislogott. Szilvapuding édes illata lengte be a termet.

Megcsinálja. Láthatatlanná válik. Legalább deréktól lefelé. Akkor már biztosan megkapja a pudingot...

Kettesben gyakoroltak minden héten, de eddig még csak a lábfejét sikerült eltüntetnie – azt viszont cipőstül! A mágialeckék kicsit unalmasak voltak, de a szilvapudingot nem lehet megunni, ahogy anya kedves mosolyát sem.

– Gyerünk, Süni. – Anya fojtott hangon beszélt, mintha attól tartana, hogy a szolgálók kihallgathatják őket. Mindig ezt csinálta, amikor a képességük használatára tanítgatta Sivrielt, pedig még a szalon ajtaját is bezárta korábban.

Sivriel felemelte a kezét, és az érzéseire koncentrált. Szeretet... a szeretetemet kell használnom. Anya mosolygós arcára gondolt, az aranyszőke hajából áradó fahéjillatra, az örömre, ami a bensőjét melengette.

Ujjait átjárta a forró bizsergés. Végigsimított a testén, és lenézett magára.

Ne... Nem sikerült... Már megint nem sikerült! A lábfeje eltűnt a cipőjével együtt, de ennyi. Harag ébredt benne.

– Nem megy! – toppantott, mire még a lába is láthatóvá vált.

– Sokat fejlődtél, kicsi Sün. – Anya puhán végigsimított a feje búbján. – Én ennyi idősen még csak a kislábujjamat tudtam eltüntetni.

Sivriel csücsörített. Ha sokat fejlődött, akkor talán... talán anya megengedi... A szájában összefutott a nyál. Anya elmosolyodott, és biccentett.

Sivriel már fel is kapaszkodott a karosszékbe, és maga elé húzta a desszertes kelyhet.

Még jó, hogy apa nincs itt, biztos elcsaklizná a puding felét.

Apa hallhatatlan volt, nem szellem. Ő nem tud láthatatlanná válni, ezért csak ritkán vett részt az edzéseken.

Sivriel megragadta az ezüstkanalat. A szájába tömött egy nagy falat lilásvörös pudingot, élvezte, ahogy az érett szilva íze szétterül a nyelvén. Falni kezdett. A nevelőnője mindig azt mondta, egy grófkisasszonynak nem illendő úgy habzsolni az édességet, ahogy a malacok zabálják a moslékot, de anya nem szidta le.

– Hétről hétre ügyesebb vagy, Süni – puszilta meg a feje búbját. Édes melegség fészkelte magát Sivriel gyomrába, ami még a pudingnál is jobban esett. – És most ismételjük át a varázslás legfontosabb szabályát!

– Csak szeretetből szabad mágiát meríteni – mondta fel a leckét Sivriel –, akkor is, ha gyűlöletből varázsolni könnyebb.

– Biztosan ez a legfontosabb?

Sivriel elgondolkodott. Szeretet... gyűlölet... sárgacsizmások...

– Senki nem láthatja meg, hogy varázsolsz! – rikkantotta, és felbuzgott benne a büszkeség, amiért eszébe jutott a helyes válasz.

Anya a kétszárnyú tölgyajtóra kapta a pillantását, pedig csend honolt odakint. Amikor visszafordult Sivrielhez, ide-oda cikázott a tekintete.

– Senki nem láthatja – suttogta. – Senki nem tudhatja. Nem beszélhetsz arról, hogy mágus vagy. Soha. Érted, Süni?

– Tudom, tudom. – Sivriel jóízűen lenyelt egy nagy falat zselés pudingot. – Mindjárt megpróbálom újra, jó?

Paták dobbantak odakint, az előcsarnokban. Anya felkapta a fejét, hófehér ujjai megfeszültek az asztal lapján.