Kisfiú - SanHwa ff. ✓

11

Reggel van. Fél kilenc. Egymással szemben ülünk és mindketten hallgatunk. Van reggelink is, de amíg én nem kezdem el, addig ő se, szóval még egy ideig itt leszünk, ha nem hajlandó a szemembe se nézni.

Fogalmam sincs, hogy mi baja van. Még mindig sírt, mikor beértünk a házba, majd rá pár percre valami pánikrohamszerűséget kapott. Húsz perc után valahogy lecsillapodott, én meg adtam neki egy nyugtatót, mert már nekem is kezdett elegem lenni, és ha véletlen rajta vezetem le, a végén még világgá megy.

Reggel már nem volt olyan rémült, de még mindig nagyon furán viselkedik. Összehúzza magát, feszeng, elkerüli a tekintetem. Tudom, hogy fél, de egyszerűen nem értem miért. Persze, tudom hogy ijesztő vagyok, mikor a szerepem olyan. Mintha nem is én lennék. De akkor is... Ez színészet. És ezt tudja... Tudnia kell. Mingi is nevetett már a függöny mögött és magához ölelt. Talán azt még látta is, szóval tényleg nem értem.

- Na? - szólaltam meg hosszú percek után, de semmi. Meg se mozdult. - Legalább csak annyit elmondhatnál, hogy mi bajod van, mert azzal, hogy a földet bámulod, nem segítesz.

- Haza akarok menni - suttogta olyan halkan, hogy talán nem is értettem jól.

- Majd hazamész, ha ezt megbeszéltük.

- Csak haza akarok menni...

- Nem értem, hogy az miért lenne jobb - mondtam, de erre nem válaszolt, csupán a másik oldalára nézett. - San! - emeltem fel hirtelen a hangom, mire olyan ijedt szemekkel nézett rám, hogy egy pillanatra megbántam ezt a cselekedetem. - Mondd el, hogy mi a baj. Kérlek - kicsivel halkabban beszéltem, de annál komolyabban.

- Nem akarok a darabban játszani - nyögte ki gyorsan, majd úgy nézett rám, mintha ezért törvényszerűen kéne megnyúznom.

- Ennyi? - kérdeztem, mire halványan bólintott. - Oké - biccentettem rá lazán, majd felkaptam a villám és végre enni kezdtem.

- Nem... Nem vagy mérges..? - kérdezte nagyokat pislogva.

- Miért kéne annak lennem?

- A darab miatt...

- Ha nem akarod, nem csináljuk. Megbeszéltük. De csak hogy tudd, a félelmed alaptalanul ilyen nagy. Akit a színpadon láttál, az a Halál, nem pedig én, és nem is Yunghee.

- De te játszottad a Halált... - húzta össze a szemöldökét értetlenül.

- Én voltam a Halál - javítottam ki. - San, én nem játszom ezeket a karaktereket. Nem elképzelem, hogy most éppen Halál vagyok, vagy egy tanár, akinek a neve Yunghee. Én csak testet adok ezeknek a karaktereknek, minden érzésüket és gondolatukat megértem és én is azokat gondolom és érzem. Ezért változom meg annyira, ezért vagyok olyan ijesztő, mikor ilyen személyeket alakítok. Mert nekem ez nem színészet, nem szerepet játszok... Én átváltozom, úgy dobom el az alap személyiségem, ahogyan egy bipoláris billen át egyik pillanatról a másikra. Ezt meg kell értened, el kell fogadnod, vagy sajnos nincs ebben a színházban jövőd. Pedig én sokat látok benned... És tudom, hogy neked is legalább annyira szükséged van erre a helyre, amennyire nekem volt régen, mikor az én világom is összedőlt.

Jól tudom, hogy ő semmit nem tud a múltamról. Ami persze nem baj, így is van elég problémája, de így talán majd elkezdi megérteni, hogy miért törődöm vele ennyire. Ahogy láttam, el is gondolkozott, végre a vállait is leengedte. Ideje felfognia, hogy ugyan az a Seonghwa vagyok, aki egy héttel ezelőtt is.

- Egyél - biccentettem, mivel vagy két perce csak bámul maga elé.

- Bocsánat - állt fel hirtelen és szinte elviharzott, be a fürdőbe. Biztos kisírja magából.