Kisfiú - SanHwa ff. ✓

12

Január...
A karácsonyt nagyrészt egyedül töltöttem a gondolataimmal. Rágondoltam a régi szerelmemre. Az első emberre, aki mindig olyan érdekes volt számomra, és aki olyan kedvesen bánt velem. Elmorzsoltam pár könnycseppet is érte, de tudtam, hogy azzal semmi nem lesz jobb, ha csak siratom. Inkább próbáltam a következő évre készülni. Vissza kell rázódnom a suliba és el kell simítanom a dolgokat Sannal. A válás szinte már teljesen el van intézve, pár papír kell már csak.

Negyedikén már mentünk suliba. Történeteket hallgattam és én is meséltem a kollégáknak, mikor volt némi szabadidőnk. San osztályával, a 10.a-val nyolcadik órám van, és nagy kő esett le a szívemről, mikor a terembe beérve megláttam szokásos helyén ülni, azaz leghátul.
Remélem tudok vele beszélni ma.

- Na, sziasztok!

- Tanárúr! Végre!
- El sem hiszi!
- Végre!
- Úristen, tanárúr!
- Mrs Kim egyeseket adott!
- De tényleg!
- Nem is tanított semmit!
- Szörnyű!

- Nyugalom! - nevettem jóízűen. - Meg fogjuk oldani, oké? Kik azok, akiknek a kitűnő jegyét rontotta le? - kérdeztem, mire kapásból öten is feltették a kezüket. - Jól van. Nektek kutatómunkát terveztem, kábé hármat. A többiek is megcsinálhatják, de nektek kötelezően ajánlom - mondtam, mire páran gyorsan bólogattak, majd lekörmölték a témákat, amiket majd kérek tőlük. - Oké, és... mivel a múltkori ismétlő óráról Yeonjun és San lemaradt... Tartsam meg nektek külön? - pillantottam rájuk. San kissé habozott, majd bólintott egyet, míg Yeonjun szinte agyrázkódást kapott. - Jó. Aki újra végig akarja hallgatni, az is jöhet. Átbeszélhetünk még dolgokat, amik nem mennek... Holnapra terveztem.

- Az jó lesz - vágta rá valamelyik lány. - Hét óránk van, de lehet megint elmarad az utolsó. A töritanár beteg.

- Na, akkor ez eldőlt - bólintottam rá, majd elkezdtünk kicsit ismételni, hogy ennyivel is előrébb legyünk.

Óra után mindenki elkezdett összepakolni. San mindig is elhúzta ezt, mindig legutoljára hagyta el a termet. Ha tippelnem kéne, talán volt olyan is, hogy bent maradt, csak hogy ne kelljen haza mennie.

Most is így tett. Már az utolsó ember is kiment a teremből, ő pedig csak ekkor jutott el oda, hogy a könyveket a táskájába csúsztassa. Ilyenkorra már én is rég a tanáriban vagyok, de most, hogy lehetőségem van beszélni vele, inkább nem rohanok el.

Kissé feszülten rám is pillantott. Érzi, hogy miatta maradtam itt. Szóval, csak hogy ne húzzam szerencsétlen idegeit, hozzá sétáltam és lehuppantam a mellette lévő székre. Nem mondott semmit, csak összehúzta a táskáját, majd azt magához ölelve ült le ő is a helyére.

- Hogy vagy? - biccentettem.

- Jobban - válasza szűk, de megnyugtató.

- Megnézhetem?

- Nem szükséges. Már alig látszik.

- Biztos?

- Biztos - bólintott határozottan.

- Jól van - mosolyogtam halványan. - Otthon minden rendben? Történt valami azóta?

- Találkoztam velük, de nem történt semmi.

- Na és... a darabon gondolkoztál? - kérdeztem kissé félve attól, hogy tényleg otthagyja a színházat. Szeretném, hogy szerepeljen, mert tudom, hogy szüksége van nem csak a helyre, de a pénzre is. - Ha én vagyok a baj, lehet át tudom passzolni a szerepem Minginek.

- Miért ért hozzám a múltkor olyan furán? - kerülte el a tekintetem.

- Emlékeztettél valakire - mondtam teljesen őszintén. - Bocsánatot kérek miatta. Csak tudod... - sóhajtottam. - Nekem régen volt valakim... És ugyan úgy aludt mint te. Pontosan ugyan úgy... Még a kezemet is ugyan így ölelte és ugyan olyan morcosnak tűnt álmában, mint te - meséltem el neki, mire elhúzta a száját. - Tudom, hogy te nem ő vagy - folytattam, mielőtt még ismét elijesztem magamtól. - Csak ez a hasonlóság, és az alkohol... Igazából röstellem, hogy így hagytam magam elengedni veled. Tudom, hogy neked ez kellemetlen... Teljesen megértem. Oké? Csak szerettem volna megosztani veled. Érdemelsz ennyi magyarázatot.