Kisfiú - SanHwa ff. ✓

16

Egy pár nap már eltelt, amióta San újra nálam van. Egészen jól megvagyunk. Együtt megyünk suliba és együtt is megyünk haza. Még ha valaki meg is látja, nem tartja furának. Elvégre, egy darabban játszunk. Miért ne mehetnénk együtt színházba? Az most nem lényeges, hogy San pihenőn van... Mások erről úgyse tudnak.

Színészkedés helyett ő inkább otthon marad. A saját részeit ismétli át, vagy főz valamit. Meg persze a nyakát kenegeti, hogy még véletlenül se jusson eszembe, hogy megmasszírozom. Már annyira nem fájlalja, de még egy teljes kört nem tud megtenni vele. Hétfőre valószínűleg teljesen rendbe fog jönni.

- Sangie~!

- Öt éves vagy? - szólalt meg a vonal másik végén lévő fél, mire felnevettem. - Mondd mit akarsz. Dolgom van.

- Valamikor ráérsz? Szeretném segítségül kérni a spiritualitásod - tértem egyből a tárgyra, közben pedig a kocsim kormányán kezdtem dobolni.

- Hát, jó régen foglalkoztam vele... Mit szeretnél?

- Azt hiszem, igazi reinkarnációval találkoztam. Meg kéne tudni, hogy valóban ez történt-e, vagy csak nagyon hasonlítanak egymásra - vázoltam fel a helyzetet nagyjából.

- Kinézet, vagy lélek? - jött a kérdés pár másodperc múlva.

- A kinézet csak részben, a lélek viszont nagyon hasonlít.

- Oké... Ez még engem is érdekel... De idő kell, míg visszarázódom. Adj két hetet. Jövőhét utáni hétvégén szerintem jöhetsz. Persze csak az alannyal együtt!

- Ez természetes - kuncogtam. - Köszi Sangie!

- Óvoda! - kiabálta, majd rámnyomta a hívást.

Magamban még szórakoztam rajta egy keveset, majd kiszálltam a kocsiból, hogy végre befáradjak a házamba egy újabb hosszú nap után. Annyi vigasztal, hogy holnap már szombat. Mármint nem ez a része vigasztal... Hanem az, hogy Sannal lehetek.

A legutolsó alkalom óta még csak nem is csókolóztunk vagy ilyesmi. Olyanok vagyunk mint egy öreg házaspár. Hazaérek, megeszem a vacsorát amit már megmelegített nekem, kicsit beszélgetünk, majd megyünk aludni.

Legnagyobb meglepetésemre, ma nem várt engem meleg vacsorával. Sőt, egyáltalán nem várt engem, hiszen a hálószobámban aludt. Már máskor is láttam, hogy a takaró kicsit gyűrött mikor hazaérek, de azt hittem, csak rosszul ágyaztam meg. Nos, mint kiderült, nem én csúsztam szét, csak egy fiú túrja fel, amíg én dolgozom.

Hason fekszik, a takaró egyik felét magához öleli. Másik fele a két lába között van, az egyik kinyújtva, a másik felhúzva. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne feküdjek le mögé és öleljem magamhoz.

- Hyungie..? - ütötte meg a fülem a halk hangja.

- Jó reggelt - suttogtam kuncogva, majd feltámaszkodtam, hogy láthassam az arcát. Rám nézett, bár én a szemeit egyáltalán nem láttam. Ilyen kómásan nem is csodálom...

- Mi..? Milyen nap van? - dörzsölte a szemeit.

- Péntek.

- Mikor jöttél haza? Mennyi az idő? - kérdezgetett tovább, mire én egy szájra puszival elhallgattattam. Meglepődött, de hatásos volt, hiszen ezután csak szó nélkül visszafordult.

- Szóval miért is alszol az ágyamban? Te kis hadirokkant... - szorongattam meg.

- Jó illat van... - furta a fejét a takaróba.

- Pedig három hete nincs kimosva.

- Nem is az öblítő miatt tetszik...

- Régen is csak így tudtál szépeket mondani - nevettem a burkolt bókolásán.