Nyár, víz, fák, fék

Negyedik? Anyám

Polgár gratulál, és nem érti, hogy miért nem tanultam egész évben, miért csak most csillantom meg a tudásomat.

—Az az igazság – vallom, — hogy az egész fizika tananyagból csak ez a kis részlet érdekel.

— Ha elmélyed benne az ember, akkor jókora ez a részlet is. Megkapja az év végi kettesét Zéra, úgy, hogy simán benne lenne a teljesítményében a jeles is. Ha tanulna.

Megköszönöm a szép szavakat. Ha tanulnék! Na igen. Kinek van arra ideje? Így is megvan a kettes. Ez a lényeg! Madárcsicsergős, fütyörészős jókedvem kerekedik, célba veszem a büfét, ahol Alma vár rám egy sajtos-kukoricás-bazsalikomos melegszendvics társaságában. Ekkor jövök rá, hogy ma még semmit sem ettem, semmit sem ittam a reggeli macikávémon kívül. Nem tehetek róla, a macikávé a gyengém. Kábé hatéves korom óta.

Vigyorogva indulnék Alma, és a jóképű, és messziről illatozó szendvics felé, amikor Rigó hangja csattan föl mögöttem.

—Szeder Zéra! – megkocogtatja a vállamat. – Jöjjön velem az igazgató úrhoz!

Nemár! Ez nem lehet igaz! Kilyukad a gyomrom.

— Belefér előtte esetleg egy reggeli? – nézek esdeklően Rigóra.

—Semmi sem fér bele! Jöjjön utánam most! Azonnal!

Blablabla. Azonnal. Ennek a nőnek ez a szava járása. Mi a francért akar mindent azonnal?

Mit tehetnék? Nem akarok több zűrt mára. Kókadtan a zavarodottnak tűnő Alma felé intek, és követem Rigó szürke ceruzaszoknyába, és libazöld zakóba bújtatott alakját. Végigsietünk a folyosón, le a lépcsőn, a földszinti aula jobb szegletében található világosra pácolt fenyőajtóig.

Rigó betessékel, ő pedig, legnagyobb meglepetésemre, odakint marad.

Az igazgató irodájában kellemes hűvös fogad. A tarkómon megborzong a bőr, de nem a hűs levegő miatt, hanem azért, mert az igazgató tölgyfaasztala mellett megpillantom anyámat üldögélni.

Kezében kávéscsésze, éppen kedélyesen diskurálgat Halmossal, a suli vezetőjével. Mikor meglát rögtön tovaszáll a kedélyessége. Szája körül szigorú ráncokba húzódik a bőr. Ismerem ezt az arckifejezést. Ebből gáz lesz. Anyám hidegen végigmér. Pillantása hosszan elidőzik a felsőmön. Csak én látom, hogy halványan elpirul a nyakán a bőr. Csak én tudom, hogy rohadt ideges.

—Jöjjön beljebb Zéra! – áll fel Halmos Péter kényelmes karosszékéből. – Foglaljon helyet.

Lehuppanok anyám mellé. Ő egy szót sem szól. Üdvözlésképpen csak felém biccent. Mindjárt felrobban, nem csodálkoznék rajta, ha pár pillanat múlva némi gőz csapna ki a fülén a visszafojtott feszültség miatt.

—Talán sejti miért van itt Zéra—mosolyog Halmos, nem csak a szájával, nem csak a szemével, hanem sötétbarna, tömött bajuszával is.

Amikor Halmossal beszélek egyszerűen képtelen vagyok levenni a szemem a bajuszáról, ez nem csak egy egyszerű bajusz. Hanem A BAJUSZ. Szerintem naponta nyírja, fésülgeti. Pontosan olyan barna, mint egy tábla jó minőségű étcsoki. Olyan barna, mint a szeme, meg a haja. Már az a néhány szál haja, ami a füle fölött körbefut a koponyáján. Szerintem Halmos a bajusszal kompenzálja a kopaszságát. Bunkó gondolat nem? Szorult helyzetben valamiért mindig bunkó gondolatok jutnak eszembe.

Jelen helyzetem pedig éppen elég szorultnak tekinthető.

—Nos –kezd bele Halmos anyám felé fordulva – Gréti, megint csak büszke lehet a lányára.

Anyám. Biztosan büszke...Igyekszem lejjebb csúszni a széken. Igyekszem a karommal eltakarni a pólómon álldogáló anyaszült meztelen nőalakot. Valamiért ez most annyira kínos. Valamiért most hülye ötletnek tűnik, hogy a bátyám pólójában jöttem suliba.

— Nemrég hívtak a városházáról – kortyol a kávéjába Halmos.

Mi van? Azért annyira nem volt gáz a reggeli szettem, meg a mostani sem, hogy a városházáig is elérjen a híre. Eszembe jut a szőke, ismeretlen viking. Lehet, hogy valami kém. A polgármester bérence, aki ledéren öltözött középiskolás lányokat jelentget fel a főnökének.

A szorult helyzet nem csak bunkó, hanem extrém-mód hülye gondolatokat is generál az agyamban.

—Szeretnék átvenni az éves munkája képanyagát – közli Halmos.

Iszonyat sóhaj szakad ki belőlem.

—Nem örül Zéra? – néz rám az igazgató döbbenten. – Ez hihetetlenül nagy lehetőség mind magának, mind az iskolának.

—Dehogynem –nyekegem— Örülök tanár úr. Ez nagyon menő.

—Az – bólint, és egy pilótakeksszel megrakott tányért tol felém. – Vegyen bátran.

A másik gyengém: a klasszik pilótakeksz. Halmos is jó fej. Naná, hogy veszek a cuccból.

— Szóval valóban. Ez egy nagyon menő dolog – mosolyog a BAJUSZ. — A tizenegyedikes zárómunkája, a település életéről készített street fotói, egész nyáron láthatóak lennének a városi galériában. Ez azért is nagy lehetőség, mert idén a mi városunk ad otthont a nemzetközi kulturális élet egyik legfontosabb képzőművészeti találkozójának. Akár külföldi fotográfusok is felfigyelhetnek a munkásságára Zéra. Mindenképpen meg kell ragadni az alkalmat. Tudom, hogy már elmúlt tizennyolc éves, mégis úgy gondoltam, hogy jobb ezt az édesanyjával is átbeszélni. Ezért kértem ide magát is Grétike. A kiállítás megszervezése, lebonyolítása ugyais Zéra számára is jelentene néhány napos extra elfoglaltságot a nyári szünetben. Belefér ez maguknak?

—Persze – bólintunk egyszerre anyámmal.

Néhány perc múlva a folyosó egy csendes, rejtett szegletében már nem vagyunk ennyire összhangban.

—Hogy képzeled? – kiabál anyám suttogva, nagy művésze a suttogva kiabálásnak. – Rigó tanárnő mindent elmesélt.

—Tudod, hogy Rigó szeret túlozni– nyugtatom, és képzeletben rágyújtok egy cigire. — Annyira nem volt gáz.

—Annyira nem volt gáz, mint ez? – bök a pólóm közepére.

— Rigó azt kérte, kulturált ruhát vegyek magamra.

— Szerinted ezt jelenti a kulturált megjelenés? – ránt egyet finoman a felsőmön.

— Vénusz születése mi más lenne, ha nem a kultúra legtisztább megnyilvánulása?

—Zéra! – forgatja a szemeit anyám. – Nem gondolom, hogy egy kagylóban álldogáló, totál pucér nőalak az iskola falai közé való viselet.

— Dehát eltakarja magát a hajával – tárom szét a karom ártatlan bociszemeket meresztve.

— Itt-ott eltakarja – hümment. – Tudod mi a helyzet ezzel az egésszel? Halmosnak két oka van arra, hogy nem vesz elő komolyabban az efféle öltözékeidért. Pedig megérdemelnéd.

— Azért ez nem általános – szúrom közbe.

— Nem is szeretném, ha azzá válna. Az egyik nyilvánvaló ok, hogy én is ebben az intézményben dolgozom. Így nekem duplán kellemetlen mindez, mert tudom, hogy miattam némileg kedvezőbb elbírálásban részesülnek az ilyesféle ügyeid.

— Oké. Ezt nem vitatom – adom meg magam egy beismerő sóhaj kíséretében. – Halljam a másik okot is! Ne kímélj!

— A másik ok – enyhül anyám. – Hogy rendkívül tehetségesnek tart. Ne élj vissza a bizalmával Zéra!