Kamillatea 18+ BEFEJEZETT

17.BARNES HIÁNY

Már estére járt, mire próbáltam megtalálni az én kis drágámat. Vártam, hogy elmondhassam neki az igazat. De hova a picsába is ment? Mit is csinált? Ugyanis csak később tűnt fel, miszerint kibaszottul nem láttam már egy ideje, mert ez a faszom Cass annyit dumált, mint állat. Tökre elterelte a figyelmem, málnácska meg nem tudom hová lett.

– Cassid, hol van Barnes? Bement, amíg gyomláltunk?

– Nem – mosolyodott el a srác. Nagyon csúnya, kárörvendő vigyor volt ez. Olyan, ami miatt a legszívesebben képen csűrném. Elöntött az aggodalom. Megölte őt?

– Mondd, hogy nem...

– Hogy mi?

– Hogy nem ölted meg szegénykémet! Ha megtetted, én rohadtul... – próbáltam volna fenyegetőzni, de mély depi költözött a szívembe. Kezdtem úgy érezni, valami állatira végleges történt. Hogy kinyiffant az én drágaságom, és soha többé nem láthatom már a szexi testét magam alatt. – Nem tetted meg, igaz?

– Dehogy tettem! Pszichopatának tűnök neked?

– Akkor hol van málnácska?

Kezdtem rohadtul elkeseredni. Könnyek folytak le a pofimon, míg itt keseregtem az én szívszerelmem után. Ha nem ölte meg, hol a picsában lehet? Egyszerűen félteni kezdtem, nem értettem, hová a francba tűnhetett.

– Talán azért kértem, hogy smároljunk, mert éppen ott állt a fák között, és látta a dolgokat – somolygott még durvábban. Megütöm, baromira megütöm mindjárt! – Aztán úgy döntött, elmegy, erről pedig felvilágosított engem is. Így néhány cuccal együtt meglépett.

– E-elment?

– El. Ma délután, amikor kijöttünk a kertbe.

– Egész végig nem volt velünk? – kérdeztem hüledezve. A szívecském pedig meg akart halni, annyira szomi lettem. Elhagyott. Az én piros arcú vöröském elhagyott! Elment, amiért... amiért nyelveztem ezzel a szarossal. És még azt sem mondhattam, mennyire nem számít más, csak az ő kis ábrázata.

– Nem volt, bizony.

– Meg kell keresnünk!

– Nem, nem kell. Ő maga döntött így, hát nem látod? Együtt sokkal jobban ellennénk... szexelgetnénk, smárolnánk, te kaját csinálnál, én boldogan megenném, kipaterolnánk azt a rohadt kecskét a többivel együtt.

– Na, azt már nem! – kiabáltam rá, és valahogy annyira feldühödtem, hogy kíméletlenül meglöktem. Azért nem terveztem ennyire, de a fiú durván elvágódott, majd nyekkent egy nagyot. Egyszerűen nem tudtam sajnálni. Sőt, kibaszottul haragos voltam még mindig. – Megnézzük, mi tűnt el, összekaparjuk magunkat, megkeressük őt, és hazahozzuk!

– Én biztosan nem segítek.

– Leszarom, te kis kula fejű, mit akarsz és mit nem! Én Barnest szeretem, nem téged! Téged soha a büdös, lófaszos, retkes életben nem tudnálak szeretni!

– Muszáj ilyen durván? – Nagy szemeket meresztett rám, egészen szomorúakat. De közben tudtam, csak manipulálni próbál a kis redva, ezért néz ennyire bánatosan.

– Igen, muszáj! Mert tönkretetted a kapcsolatom, mikor ő az egyetlen, aki iránt valaha éreztem ilyet! Te pedig egy hazug szemétláda vagy, és annyi empátia sincs benned, hogy felfogd, én már megtaláltam a párom!

Tojtam rá, mit gondol. Egyszerűen nyomattam neki, ami a torkomon kifért, Buster meg helyeselt mellettem. Mázlimra ő még velem volt. De ezt a mocskos csótányt eltakarítom innen, amint az én szépségem megkerül, és sikerül meggyőzni róla, hogy valójában minden rendben, csak átbasztak minket.