Szerződés

0.

– Maddie, most már tényleg indulnod kellene – mondta Easton, és keresztbe fonta a karjait, ahogy az ajtófélfának dőlt. – Ha már az első nap elkésel, el sem fogják hinni, hogy téged komolyan lehet venni.

– Tudom, tudom! – csattantam fel, miközben a tükör előtt utoljára igazítottam meg a hajamat. – De egyszerűen nem találom a táskámat! Nem láttad valahol?

– Utoljára a kanapén hagytad, amikor idegesen pakoltál be mindent, amit csak találtál – nevetett, és elindult a nappali felé. – Túl nagy a nyomás, mi?

– Hát, nem minden nap kezd az ember egy új munkát egy olyan helyen, ahol állítólag mindenki tökéletes – sóhajtottam, és utánamentem.

– Talán a többiek tökéletesek, de te különleges vagy – Easton felkapta a táskámat a kanapéról, és felém nyújtotta. – Szóval gyerünk, mutasd meg nekik, hogy ki az a Madeline Holland, akinek nincs szüksége tökéletességre.

– Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, miközben átvettem tőle a táskát. – Szerinted tényleg menni fog?

– Menni fog. Csak ne késs el – mosolygott vissza. – Aztán majd mesélj, milyen volt az első napod!

– Ha túléltem, ígérem, hogy mesélek – válaszoltam nevetve, egy puszit leheltem ajkaira, majd gyorsan a bejárati ajtó felé indultam. Easton elbúcsúzásul intett, én pedig mély levegőt vettem, mielőtt kiléptem volna a lakásból.

Pontosan ezért is aludtam Eastonnél, mert közelebb lakik a céghez, ahol az asszisztensi állást kaptam, erre így is később indulok el, mint alapból kellett volna. Mi lett volna, ha otthonról jövök? Be sem megyek már az első napomon? Kész katasztrófa vagyok.

Szinte éreztem, ahogy a táskám súlya egyre nehezebbé válik a kezemben, mintha az életem terhei belepakolva lapulnának a cipzárak mögött. Ott kellett hagynom az egyetemet. Nem mintha túl sok választásom lett volna. Az apám... Mindig is ő volt az oka mindennek, ami rosszul alakult az életemben. Anyám is ezért hagyta el. Talán neki volt igaza. Talán erősebb volt, mint én, mert képes volt kilépni abból a rémálomból, amit apám teremtett körülöttünk. Én viszont nem tudtam.

Még most is előttem van az a nap, amikor anyám összepakolt és elment. Ötéves voltam. Még arra sem volt ereje, hogy elköszönjön tőlem, egyszerűen csak elhagyott egyedül egy olyan emberrel, aki jobban szerette az üveget, mint a családját. Hányszor kívántam, hogy bárcsak én is elmehetnék. De aztán mindig visszahúzott valami, valami mélyen bennem, talán az a szánalmas remény, hogy egyszer megváltozik. Hogy talán egy nap felém fordul, és valóban látni fog.

Nevetséges. Ő sosem változik. Én pedig itt vagyok, tönkretéve minden esélyemet a jövőre, azért, hogy mellette legyek. Ő mégiscsak az apám, még ha nem is érdemli meg a törődésemet. És most itt állok, az első állásom küszöbén, amit kénytelen voltam elfogadni, miután feladtam az álmaimat, mert az élet mást dobott elém. De nem bukhatok el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a múltam árnyéka uralkodjon a jövőm felett. Nem hagyhatom, hogy az apám irányítsa azt, aki vagyok.

Ez az állás az egyetlen esélyem arra, hogy ne érezzem magam teljesen haszontalannak. Hogy bizonyítsam magamnak, hogy nem hiába küzdöttem, nem hiába hoztam áldozatokat. Ha sikerül, talán végre valami pozitívum is lesz ebben az életben. Talán végre megmutathatom, hogy nem csak a körülmények áldozata vagyok, hanem képes vagyok irányítani a sorsomat. Meg kell mutatnom, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek az apám lát, és hogy nem fogok eltűnni a múlt árnyékában, bármennyire is fáj mindaz, amit hátrahagytam.

Már csak két saroknyira van...

Pontosan ezt mondogattam magamban, hogy "két saroknyira van", mikor oldalból nekem jött valaki, és fekete kávéval hintette be a vadonatúj, hófehér ingemet.