A gyilkos lánya

1.

Az esernyőmet szorongatva apám sírja előtt álltam. Csak meredtem magam elé. De nem sírtam.
A cipőm tocsogott a sárban, ahogy elindultam kifelé a temetőből. Elsétáltam a mamám sírja mellett is. És végre kiértem a parkolóba.
Beszálltam a kocsimba és benyomtam a rádiót, majd elindultam. Pont egy szomorú dal ment, ami kísértetiesen hasonlított az aznapi hangulatomhoz.
Leparkoltam a panelház előtti kis parkolóba és felmentem a lakásomba. Ledobtam a táskámat az előszobai polcra és előkerestem a telefonomat. Felhívtam a barátnőmet.
- Akkor átjössz? - kérdeztem köszönés nélkül.
- Aha, már indulok is, csak útközben beszaladok a mekibe és viszek kaját - felelte Niki és ki is nyomta a hívást.
Este hétkor megérkezett Niki. Letette a mekis zacskót a konyapultra én meg kipakoltam belőle a tányérokra, amiket aztán leraktam az asztalra és egymással szemben enni kezdtünk.
- Ma is voltál a temetőben? - érdeklődött Niki.
- Igen - válaszoltam halkan.
- Nem lesz ez így jó - ingatta a fejét. - Hetente mész a temetőbe. Ki kéne kapcsolódnod. Elmehetnénk Amszterdamba - csillant fel a szeme.
- Jó ötlet, de miután részegen felhívtuk a szüleinket Ljubjanaból és közöltük velük, hogy utáljuk őket, nem hinném, hogy újra boldogan elengednének bárhova is úgy, hogy ők fizetik a repülőjegyeket - grimaszoltam. Tény, hogy anya és Niki szülei is dőlnek a pénzben, de egy bizonyos határon belül nem engednek meg mindent. Már azon is csodálkozom, hogy miután anya megölte apát, volt képe nekem adni a pénzének majdnem a felét, de én meg vagyok olyan makacs, hogy elfogadtam azt.
És igen. Tényleg anya ölte meg apát.
De ez már hat éve történt. Fél évvel azelőtt pedig a bátyám lelépett és a barátnőjéhez költözött Debrecenbe. Azóta semmit nem tudok felőle. Nem tudom, hogy él-e még. Nem tudom, hogy egészséges-e. Már azt is kezdem elfelejteni, hogy hogyan nézett ki.
- Vivi? - zökkentett ki a gondolataimból Niki.
- Uh bocs, nem figyeltem.
- Csak azt mondtam, hogy szerintem simán elengednének minket - jelentette ki. Jobban belegondolva igaza volt Nikinek. Anyukám és Niki szülei egyvalamit kértek tőlünk: a lehető legkevesebbet legyünk náluk. Ez majdnem így is van, főleg miután kiderült, hogy anya egy gyilkos.
- Lehet, hogy igazad van - töprengtem.
- Erről jut eszembe - kapta fel a fejét. - Holnap megyek haza.
- A szüleidhez? - csámcsogtam.
- Igen. Anya ki fog akadni, ha nem viszek neki tulipánt - forgatta a szemét. - Vasárnap szabad vagyok - tette hozzá vigyorogva.
- És hétfőn már jössz dolgozni? - kérdeztem reménykedve, mert ezen a héten szabin volt és nagyon unatkoztam.
- Persze, akkor legalább nem fogsz unatkozni és színezőket nyomtatgatni. - Tátott szájjal néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez így eléggé undorító lehet egy sültkrumpli darabbal a számban. De akkor is. Ezt meg honnan tudta?
- Ezt meg honnan tudtad?
- Megérzés - vonta meg a vállát. Egy "hah" hangot kiadva ettem tovább és a TV-m melletti képre néztem. Azon nyolc éves voltam és ott vigyorog mellettem apa.
- Hé, nézz rám! - szólalt meg Niki, mire kérdőn felé kaptam a fejemet. - Semmi lényegeset nem akarok mondani, csak engem nézz.
- Nem fogok sírni - ráztam meg a fejem.
- Én abban nem vagyok olyan biztos - mosolygott. Komolyan már, néha hátrány, ha valaki ennyire jól ismer téged.
- Egyébként meg... Lehet, hogy holnap én is elmegyek anyához - köhintettem óvatosan.
- Hát te hülye vagy - közölte Niki, miközben pislogás nélkül meredt rám. - Te komo...
- Megígértem neki, hogy két havonta elmegyek hozzá! - szakítottam félbe. - És amúgy is, holnap megy a keresztanyukám is, szóval ez így pont jó lenne és akkor kevesebbszer  állna be az a szokásos kínos csend.
- Jogos, de én őszintén nem értelek téged - rázta a fejét, én meg csak megvontam a vállamat. Anya eleinte jóvá akarta tenni a dolgokat, de aztán feladta, amikor rájött, hogy már soha többet nem fogok megbízni benne, még 50 százalékosan sem. Mondhatni könyörgött, hogy minden hónap elején látogassam meg. Ebből két hónap lett, de nekem az is bőven elég.
- Amikor én megyek a szüleimhez anya mindig pisztrángot, vagy valami halat csinál, pedig mondtam neki, hogy utálom - ingatta a fejét.
- És akkor te meg miért mész el hozzájuk? Tisztában vagy azzal, hogy apád utál, anyád meg... Ő csak nem annyira foglalkozik veled. De akkor mégis miért mész el hozzájuk? - kérdeztem.
- Nem tudom - hajtotta le a fejét. - Valamiért kötelességnek érzem, hogy néhányszor meg kell látogatnom őket - onta meg a vállát. - Elmegyek mosdóba - állt fel. Valószínűleg véget akart vetni ennek a beszélgetésnek. Gyűlölte, amikor a szüleiről beszélgettünk és nem tudom miért. Ez azóta rejtély számomra mióta megismertem Nikit.
- Niki... - kezdtem, amikor a barátnőm feltűnt a folyosón.
- Én most elmegyek - jelentette ki és felkapta a táskáját.
- Nem kell beszélgetnünk semmiről. Csak arra gondoltam, hogy megnézhetnénk egy filmet - javasoltam. - Vettem hozzá arcmaszkokat is - tettem hozzá. Látszott Nikin, hogy nagyon gondolkozik, majd megkérdezte:
- Popcorn is van?
- Igen - vágtam rá. - Sőt, még a savanyú gumicukrot nem is említettem.
Niki lerakta a táskáját és elment a konyhába előkészíteni a nasikat, amíg én megkerestem az arcmaszkokat és bekapcsoltam a TV-t.
- Mit nézünk? - huppant mellém Niki a nasis tállal a kezében.
- Mit szeretnél nézni? - kérdeztem vissza.
- Beírom a címét - ragadta meg a távirányítót és össze-vissza kapcsolgatta a Netflixet, végül megállapodott egy 16 pluszos horror filmen.
- Biztos, hogy ezt akarjuk nézni? - ráncoltam a homlokomat, mert úgy tudtam, hogy Niki nem szereti a horror filmeket.
- Most az egyszer igen - vigyorgott és rányomott a lejátszásra, majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.
A film közepénél kezdett minden bedurvulni és többször takartam el a szemem, mint néztem oda. Egy élmény volt, ahogy Nikivel egymás kezét fogjuk és sikítozunk.
Miután Niki elment, töltöttem magamnak egy pohár tejet és kiültem az erkélyemre. Vagyis kiültem volna, ha nem lett volna tiszta víz a szék és nem lett volna hideg. Mondjuk mit is gondoltam? Egy októberi estén milyen időnek kéne lennie?
Lefeküdtem az ágyamra és visszahívtam a keresztanyukámat.
- Sziaaa, az van, hogy megbetegedtem és holnap nem tudunk együtt menni, az anyukádhoz - mondta Liza. - Szóval sok szerencsét - tette hozzá, én meg biztos voltam abban, hogy mosolyog.
- Köszi - sóhajtottam és kinyomtam a hívást.