A gyilkos lánya

3.

Hétfőn hajnali ötkor keltem. Két és fél órám volt még ahhoz, hogy beérjek a munkahelyemre.
Lezuhanyoztam, felöltöztem, majd felkaptam a táskámat és lementem az utcára. A kocsiba beülve benyomtam a rádiót és elindultam Laura kávézója felé.
A csengő kíséretében beléptem a kávézóba és a pulthoz léptem. Laura egy vendéget szolgált ki, miközben egész végig mosolygott. Egy pillanatra rám nézett, mire intettem neki.
- Szia, mit adhatok? - érdeklődött egy eladó.
- Szia, egy jegeskávét és egy szalámis szendvicset szeretnék kérni - válaszoltam.
- Rendben, itt fogyasztod?
- Igen.
- Foglalj helyet, mindjárt viszem is a rendelésedet - mondta. Leültem a kedvenc asztalomhoz, ami egy kicsit eldugott részen volt. Hamar meghozták a szendvicset és a kávét, amit megköszöntem, majd enni kezdtem.
- Na mizu? - ült le velem szembe Laura. - Milyen volt a szombat? - érdeklődött. Fintorogtam egyet. - Rossz a szendvics? - kerekedett el a szeme. Nevetni kezdtem, ami köhögésbe torkollott. - Úristenem, megmérgezték ezeket a szendvicseket? - kiáltott fel riadtan. A kávézóban mindenki felénk nézett.
- Nyugi, csak félrenyeltem - köhécseltem. - Nincs semmi baja a szendvicsnek.
- A frászt hoztad rám! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Jézusom, azt hittem, hogy valami bajod fog esni - kapkodta a levegőt. - Olyan gyorsan ver a szívem, le kéne nyugodnom.
- Vegyél mély levegőt - tanácsoltam. - Tudod mit mondana neked Niki? Hogy kapcsolódj ki, mert túl sokat dolgozol.
- Á, ő mindenkinek ezt mondja - legyintett. Velem ellentétben Laura szegény családból származik, csak aztán a barátjához költözött, aki vett neki egy kávézót.
- Egyébként... Valamikor tényleg elmehetnénk valahova - jelentettem ki. Laura úgy nézett rám, mint egy UFO-ra.
- Lilit nem hagynám itt egy hétre egyedül - rázta a fejét. - Még csak kezdő.
- Én ismerek valakit, aki szívesen dolgozna egy kávézóban. És ha egy hónap múlva utazunk csak el, akkor simán rutinosan dolgoznának itt. - Elővettem a telefonomat, és felhívtam Benit, az unokatestvéremet. - Szia, úgy tűnik, találtam neked állást - szóltam. Laurára pillantottam, aki csak meredt maga elé, majd kihangosítottam a hívást.
- Tényleg?
- Aha, megírom a címet és gyere!
- Lehet, hogy beválhat az ötleted - bólogatott Laura, miután letettem a telefont.
- Még szép! - vigyorogtam. Betoltam a szendvicsem utolsó darabját és felálltam. - A maradék kávémat elcsomagolod egy elviteles pohárba?
- Persze - felelte, miközben bement a pult mögé. Átnyújtotta a kávémat, én meg elköszönve kiléptem a szeles utcára.

Az irodában köszöntem a recepciós pult mögött ülő Anitának, majd felmentem az emeletre, végigmentem a folyosón és bementem a szobánkba. Körbeköszöntem és leültem a helyemre, Nikivel szemben.
- Már hét óta itt rohadok - forgatta a szemét Niki.
- Akkor dolgozz.
- Kilenckor lesz egy megbeszélésünk - hagyta figyelmen kívűl a megjegyzésemet. - Kötelező részt venni - tette hozzá, mintha csak attól félne hogy ellógom.
- Gondoltam - grimaszoltam, miközben bekapcsoltam a gépemet. Megnyitottam a YouTube-ot, bedugtam a fülemet és elindítottam egy playlistet.
Kilenc előtt egy perccel fogtam a jegyzetfüzetemet és a tollamat és bementem a terembe. Leültem az egyik székre és hallgatni kezdtem Attila bemutatóját, aminek a nagy része nem is vonatkozott rám.
Délben átvettem a futártól a rendelésemet és az úgynevezett ebédlőben fogyasztottam a salátámat, miközben a telefonomat nyomkodtam. Hirtelen leült velem szembe egy fiú.
- Jó étvágyat - biccentett felém, majd elővette a tésztáját.
- Neked is - mondtam két falat között. - Új vagy?
- Igen, nemrég érkeztem - bólintott. - Dominik vagyok.
- Én Vivi - közöltem vele.
Ebéd után visszamentem a szobába.
- Te ismersz bármiféle Dominikot? - kérdeztem Nikit, aki éppen a székén hátradőlve olvasgatott valamilyen magazint.
- Dominik? - ismételte meg. - Aha, Laura pasija.
- Neeem, én arra a Dominikra gondoltam, aki itt dolgozik - javítottam ki magam.
- Nem mindenkit ismerek a munkahelyről - rázta a fejét. - Például ma ismertem meg Pistit. Azt sem tudtam, hogy van olyan név, hogy Pisti. - Elkerekedett szemekkel néztem rá. - Csak azt tudtam, hogy Pista nevű emberek vannak - tette hozzá. Próbáltam visszafolytani a nevetésemet, de képtelenség volt. - Most mi van?
- Hallod - szólt Nikinek a szomszéd asztalnál ülő Attila. - A Pisti a Pista becézése - vigyorgott, Niki meg pislogás nélkül meredt maga elé.
- Ó!

Otthon a laptopomat leraktam az étkezőasztalra. Azért hoztam haza, mert holnap és holnapután homeoffice-ozni fogok.
Leültem az asztaloz és elnyalogattam egy fagyit. Kidobtam a zacskóját, majd elmentem a könyvemért és olvasni kezdtem.
Fél hétkor nekiálltam a vacsorának. Megfőztem a tésztát és már majdnem a szósszal is végeztem, amikor csöngettek. Nem tudtam, hogy ki jöhetett ilyenkor, mert senkit nem hívtam át. Mindenesetre kinyitottam az ajtót. Egy magas barna hajú, kék szemű és fekete sportruhát viselő fiú állt a küszöbön.
- Segíthetek? - érdeklődtem.
- Valószínűleg nem tudod, hogy ki vagyok - vigyorgott, mire felvontam a szemöldököm.
- Kéne?
- Hát nem ártana, ha tudnád a bátyád nevét.
Elkerekedett a szemem és már csuktam volna be az ajtót, de Milán megakadályozta ezt a lábával.
- Kérlek engedj be! Bocsáss meg nekem. Tudom, hogy anya milyen szörnyűséget tett. Nincs hol laknom!
- Tessék? - ráncoltam a homlokom. - És akkor mi van a barátnőddel? - Jól elterelődött a figyelmem és ezalatt a pár másodperc alatt Milán be is lépett a lakásba.
- Szakítottam vele - sóhajtott fel.
- Gratulálok, végre észhez tértél - tapsoltam gúnyosan, majd én is sóhajtottam egyet. - Szereted a carbonara-t?
- Imádom - mosolygott és a háta mögül előhúzott két bőröndöt és egy sporttáskát.
- Beköltözhetsz a vendégszobába, de nem ígérem, hogy életed végéig ott élhetsz - szóltam rá, majd visszamentem a konyhába.
Egy óra múlva mindketten a kanapén ültünk.
- Szóval ja. Megcsaltak - biccentett szomorúan Milán, miután befejezte a közel félórás meséjét.
- És akkor Benitől tudtad meg a lakcímemet? - kérdeztem, mire Milán bólintott. - És... Mit szólsz anyához? - Óvatosan Milánra pillantottam.
- Döbbenet - jelentette ki. - Nem tudom elhinni, hogy képes volt ilyet tenni - ingatta a fejét.
- Jah. És amikor kelettél volna, nem voltál mellettem - tettem meg az első szemrehányásomat.
- Sajnálom.
- Mindegy - biggyesztettem le a számat. - Kezdj el lakásokat keresni - álltam fel mérgesen. - Nem szívesen látlak sokáig - tettem hozzá halkan, de tudtam, hogy Milán így is hallott mindent.
Zuhanyzás után leültem a kanapéra és kapcsolgatni kezdtem a TV-t.
- Használhatom a fü... - kezdte Milán, miközben egy törölközőt szorongatott a kezében.
- Menj! - vágtam közbe.
Milán pár másodpercig álldogált még a szekrény mellett, mint aki mondani akar valamit, majd elindult a fürdő irányába. Egy zenecsatornára kapcsoltam és improvizálni kezdtem az éppen akkor megszólaló dalra. Annyira belefeledkezdtem a táncba, hogy csak tíz zene után vettem észre, hogy Milán a szekrényemnek támaszkodva figyel engem. Fogalmam sem volt, hogy mióta áll ott.
- Mióta tudsz te ilyen jól táncolni? - érdeklődött. Lihegve néztem rá a hajzuhatagom mögül.
- Régóta. Ha olvastad volna az üzeneteimet vagy bármikor is felvetted volna a hívásaimat, akkor tudnád, hogy már több versenyt is megnyertem - indultam a konyhába és megittam egy pohár vizet.
- Tudom, hogy bunkóság volt tőlem csak úgy beállítani...
- Ó, de még mennyire! - szakítottam félbe.
- De szeretném, ha jóban ellenénk addig, ameddig én itt maradok - mondta ki. Összehúztam a szemöldökömet.
- Ugye tudod, hogy mostmár soha nem leszünk annyira jóban, mint régebben?
- Tudom - bólintott.
- És ugye tudod, hogy egy szörnyű ember vagy?
- Tudom. Hogy tehetném jóvá ezt az egészet? - kérdezte.
- Ezt már sehogy - ráztam meg a fejemet és hirtelen megeredtek a könnyeim. Milánhoz szaladtam és megöleltem. Csak sírtam és sírtam és sírtam. - Hiányzik apa - zokogtam.
- Tudom, nekem is.