Nem akarok élni, de megteszem. Érted megteszem.
Mézédes volt szájának íze, amikor először megcsókoltam. Akkor, életemben először végre elfeledhettem minden bűnömet és bánatomat, beletemetkezhettem két forró kar ölelésébe.
Akkor találkoztunk először. A nap még éppen csak felbukkant a horizont alól, a hideg szél átborzolta a testemet. A városi temető felé tartottam hogy meglátogassam azokat, akikre másoknak nincs ideje. Mily szomorú, nem igaz? Egy nap a sírokon hagyott rózsák is elhervadnak, s helyükön megmarad az ősi magány. Szeretek a hangtalan koporsókhoz beszélni. Ha vissza tudnának szólni valószínűleg elzavarnának; de nem tudnak.
- Fecseg a felszín s hallgat a mély, igaz? – szólalt meg mögöttem az ismeretlen hang. Mondatának végét elfújta a szél, ha nem figyelek kellően talán meg se hallom. Hátra fordultam, s kérdően tekintettem a férfi felé. Markáns arcával és igéző tekintetével egyből elvarázsolt. Félmosoly gördült az arcára, majd kezét felém nyújtotta.
- Dorián – suttogta, miközben félénken felé nyújtottam a kézfejem. Érintése hideg nyomott hagyott bőrömön. Keze erősnek tűnt, mégis oly gyengéden szorította meg, majd nyomott rá egy üdvözlőcsókot, hogy helyben karjaiba eshettem volna.
- Hanga, Szép Napot kívánok! – megpróbáltam nyugodt maradni bár a reális gondolataim útnak eredtek. Mégis mit akarhat tőlem ez az alak hajnalban egy temetőben?
- Hanga – ismételte szavaim. Tetszett, ahogy formálja a szavakat. Úgy beszélt, mintha számára ez lenne a mindenség. – Szép a csengése, a nevekben az ugyanúgy hangzó magánhangzók szimpátiát keltenek.
- Igazán sajnálatos, hogy az Ön neve e szabály szerint nem szimpatikus. Tudok valamiben segíteni?
Nem felelt azonnal, sőt, jó pár másodpercet kellett várnom válaszára. Csendesen felemelte a fejét és körbenézett magunk körül. Volt alkalmam jobban megfigyelni külsejét. Hosszú, fekete téli kabátot viselt, alatta sötét garbóval és bézs árnyalatú nadrággal. Haját csendesen mozgatta a levegő, szeme alatt két mély karika húzódott. Ha meg kellene becsülnöm az életkorát, kései harmincas éveket mondanék. Alapvetően nem néz ki idősnek, de szinte lehetetlen hogy ennyi fájdalom legyen valaki tekintetében fiatalon. Kék szemeit újra az enyéimbe fúrta.
- Segíteni? Segíteni bárki tud, aki igazán szeretne. A kérdés az, hogy kin szeretne segíteni? Másokon, vagy önmagán?
…
A sírok között sétálgattunk. Végül nem árulta el, hogy miért szólított meg, de nem is lényeges már. Megkérdezte, miért töltöm itt a kora reggeli időszakomat, amire nem tudtam felelni. Magamnak mindig azt mondtam, hogy másokat szeretnék megsegíteni, de mi a helyzet akkor, ha valójában én vagyok az áldozat?
Dorián sokat tudott beszélni a jó dolgokról. Hozzászólt ahhoz, amihez tudott. Olyan érzés volt vele lenni, mintha egy elhagyatott szőlőkert egyik elrejtett lugasában táncolnék. Nem ítélkezett felettem, s nem a szavai rejtették az igazi mondanivalót, hanem a cselekedetei. Arcán láttam az érzéseit megnyilvánulni, míg szavai másról árulkodtak.
- Miért mondasz mást, mint amit gondolsz? – éppen egy városszéli padon ültünk, amikor feltettem ezt a kérdést.
- Mert ha azt tenném amit gondolok, nem lennék itt.
YOU ARE READING
Csend a sírok között
RomanceMeg lehet-e találni a nyugodalmat és a rettegést ugyanazon személyben?