misfits · calum hood [hungarian translation]

első nap

első nap - az elmegyógyintézet

-

Cierra,

Szia, hogy érzed magadat? Remélem jól, mert én nem vagyok valami remekül. Amint megkapod ezt a levelet, talán már tudni fogod, hogy hol vagyok. Az elmegyógyintézeten. A szüleim behoztak egy elmegyógyintézetbe minden kibaszott figyelmeztetés nélkül. Rendben, igen, talán öngyilkos hajlamaim vannak, igen, lehetséges, hogy utálom magamat, igen, talán az életem egy nagy szopás, de nem kellett volna berakniuk egy elmegyógyintézetbe. Ennek a helynek kéne jobbá tenni az éltetemet? Mióta ideértem, nem bírom abbahagyni a sírást és azóta már kétszer hánytam is. Jelenleg a váróteremben ülök - olyan szaga van, mint az orvosi rendelőknek. A valaha látott legrondább ruhák vannak rajtam, azok a hálóingek, amiket a kórházakban lehet kapni. Ja tényleg, én egy kórházban vagyok. Egy mocskos elmegyógyintézetben. Szerencsésnek mondhatom magamat, amiért adtak nekem egy ceruzát és egy papírt, hogy írni tudjak neked, de ez is nagyjából 10 percembe telt. De nem kaptam hozzá vágólapot vagy egy rajztáblát vagy valami szart, tehát most a lábamon írok, ha azon gondolkoznál, hogy miért néz ki még szarabbul a rohadt kézírásom, mint általában. Mindjárt megyek kisírni az összes vizet a testemből. Máris utálom ezt a helyet, pedig még csak 20 perce vagyok itt. Baszki, hiányzik az életem. Sohase gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom mondani, hogy hiányzik az életem. A kurva életbe; véget akartam vetni az életemnek. De ez nem élet - ez alapvetően a pokol. Rohadtul utálom az életemet. De téged szeretlek C. Maradj erős miattam. Csak azért is, mert nem mondhatom többé magamat erősnek. Kérlek, ne feledkezz meg rólam - valahogy ki fogok jutni innen.

-Vicky

u.i. ha valaki a suliból kérdez felőlem, mondd azt, hogy beteg vagyok. Vagy rákos. Teljesen mindegy, hagyd szabadon engedni a képzelőerődet. 

Összehajtottam a papírlapot, biztonságba helyezve a kezemben. Keresztbe raktam a jobb lábamat a balra; majd csere, próbáltam kényelembe helyezni magamat. Az egyik borzasztó rendelői széken ültem - olyanon, ami fing hangot ad ki, ha ráülsz. Egy elmegyógyintézet várótermében voltam.

Nem is nagyon emlékszem rá, hogy hogyan végeztem az elmegyógyintézeten. Ez egy olyanfajta homályos emlék számomra. Emlékszem, a szüleimmel ültem a kocsiban és megkérdeztem tőlük, hogy hova visznek. Azt mondták, kapok egy kis segítséget, így gondoltam biztos csak egy újabb csoportos terápiára, esetleg egy másik doktorhoz megyünk. Már megszokott volt - én voltam a depressziós, öngyilkos lány, aki utálta az életét és meg akart halni. A szüleim próbáltak segíteni, több orvoshoz és terápiára is elküldtek; mégis ugyanaz az ember maradtam.

Az út felénél anyukám felém fordult és azt mondta:

- Ez lesz a legjobb számodra Vicky - elkezdett sírni, apukám pedig gyengéden hátba veregette és a kezét dörzsölte, hogy próbálja őt megnyugtatni. Őszintén volt rá ötletem, hogy mi történt akkor; zavarban voltam, de elhatároztam, hogy csendben maradok.

- Anya, hova megyünk? - szólaltam meg végre. Nem voltam oda a meglepetésekért. De anyukám csendben maradt és folytonosan törölgette az arcára lehullott könnycseppeket.

- Apa? - kérdeztem gyengéden, tudván, hogy ő talán elmondja nekem. Apukámnál mindig is nagyobb előnyben voltam; ő kicsit jobban megértett, miközben anya pedig nem.

De apukám szintén lekezelően viselkedett velem, szemeit közvetlenül az úton tartotta.

- Remek - motyogtam keresztbe tett kézzel.

A teljes út nagyjából harminc percet vett igénybe, majd mikor egy egyszerű, fehér téglás épülethez értünk, gyorsan felpattantam a helyemről és kikukucskáltam az ablakon, hogy megtudjam, hol is vagyunk.