Egy szörnyű, vad lázálom miatt,
Az ember ki akarta oltani a csillagokat.
Elfogta, s elzárta őket,
Hogy az ég sötétségben éljen.
De nem mindenki értett egyet abban,
Hogy a csillagok léte hasztalan volna.
A többség ellen hadba szállva,
Állt a megmentő a csillagok partjára.
Egy ember, ki maga is fényesen ragyogott,
Elrejtett titokban kétezer csillagot.
Menedéket adott, s bújtatta őket,
Míg a világ változásra nem ébredt.
Mire a világ rádöbbent vétkére,
Csupán csak néhány csillag maradt életben.
Az óvó Sarkcsillag fényében bújtak el,
Hol nem láthatta őket ártó tekintet.
A többezer csillag újra hazatért,
Nem fenyegette már őket a veszély.
Az emberek lassan megértették,
Hogy mindenki ugyanannyit ér.
Elfogadták a tényt:
Hiába más valami, mégis szép.
S a sok csillag újra égett,
A legjobban mégis a Sarkcsillag fénylett.
2024. 06. 25.
/Sztehlo Gábor a zsidókat a holokauszt idején kimenekítő odaadó munkájának állít emléket, a 21. század köntösében, metaforába burkolva/
