ez vagyok én

⁕ ❃ ⁕

Hangos dübörgés, kopannó végtagok a lépcső kemény falapjain. Ahogy kiesik ujjaim közül a kis konyhakés, felsértve arcom, és legurulok a földszintre. Sajog az élet. Mintha elszívták volna levegőmet, és kifordul a világ a valóságból. Elmosódik a valódi és látom a szétterülő karmazsint a sötét padlón. Lebegek, úszok a vörösségben. A fájdalmat elvetem, mintha egyben felfaltam volna, hogy ne kelljen érezni azt, amit nem akarok. Szoros köhögés akad torkomon, akárha hányni kellene. Rángat a gyomrom. Szenvedek a padlón, de kezemmel feltolom magam. Erősen felköhögök és két kart érzek, amik felhúznak. Dorian hideg ujjai matatják arcom, hogy megnézze, nem történt semmi baj. Hüvelykujjával letörli az apró vágásról lefolyó vért. Egy pillanatra lepillantok, és az előbbi skarlát tenger, amelyben fetrengtem sehol sincs.

Dorian eltámogat a konyhába, ahol a konyhapultra ültet és lekezeli a sebet.

– Igazán figyelhetnél, nem szabadna késsel rohangálnod, főleg a lépcsőn – simít arcomra és egy csókot nyom homlokomra. – Tudom, hogy izgatott vagy, de lassíts egy kicsit.

Megigazítja rajtam a pólót, ami az övé. Kisimítja a gyűrődéseket és karjait derekam köré fonja, szorosan megölelve engem.

– Nem tudom, mihez kezdenék, ha valami bajod esne...

Ölelem, mintha nem lenne holnap, hogyha elengedem, akkor valótlan, hazug semmivé foszlik szét. Öklendezett, édes és mocskos szavak folynak ajkain egy mosollyal. Mérgezett alma a tudás és öröm álcáját viselve, elrejtve szenvedő és rothadó belsejét, ami csak pusztulást ígér. Dorian az én bűnbeeső almám, a tiltott gyümölcs, Nap, mely érinthetetlen, de ha mégis a közelébe merészkedek, viselnem kell a következményeket. Hamis nektár lecsorogva torkomon, kimarva nyelőcsövem, hogy elnyelje hangomat és ne tudjak ellenkezni.

Az áldozat akkor a legjobb, ha néma. Ha sebzett és degenerált. Ha nem tud ellenállni és a könyörgés is csak néma ima. Kúszik, fetreng, ahogy próbál szabadulni, öklendezi a kegyelmet és a savas, citrus könnyek elmarják az életet.

Forró lehellet a kérlelésben és mintha egy pillanatra lekapcsolna az agyam. Az övé vagyok.

Az asztalhoz ülünk. Dorian felvágja a tököt és kikanalazza a belsőségeket, mint felnyílt test a halálban. Fröccsen a tök belseje a tálban, szétszórva a magokat a terítőn, én pedig ceruzával rajzolgatom az arcot a tökre. Rámarkolok a késre és felállva szúrom a kést a húsba és faragom ki a szemét, az orrát és az ördögi vigyort. A kés mélyre hatol. Vörös fröccsen arcomra. Eldobom a kést, fejemet fogom, ahogy felordítok. Hasogat, lüktet, nyom a fájdalom a fejemben. Hangom elfogyott, de nem hagyom abba az ordítást. Nem bírom, lelkem beleszakad, gyomrom összeszorul. Könnyeim szántják arcom, égetnek, egybefolynak nyálammal és taknyommal. Hátraesek és kapkodom a levegőt, hajamat tépve, körmeim fejbőrömbe vájnak. A belső világ darabokra hullik, ki vagyunk téve a garázda viharnak, a remegtető villámoknak és a fullasztó tengeri haboknak. Még, még, még. Adnék még, ha tehetném, köhögném, okádnék, ha lehetne, de mit tehetnék, ha hangomat elvágták, szívem nem hullajthatja igaz könnyeit, csak ízetlen nedűjét onthatja? Itathatnálak vele, hiszen ezt élvezed, nem igaz? Ahogy másokat tönkreteszel, birtokolsz, elnyomsz, semmissé teszel. Ez vagyok én, semmi, minden, nyomorult kis senki, de a tiéd.

Mély levegőt veszek, beleszippantok a levegőbe és az ágyban ébredek. Ott fekszel, csendben, édesen, védtelenül. Nem tudnál mit tenni, ha közel kúsznék és forró ujjaimat köréd fonnám és utolsó imáidat suttognám. Émelyítő mocskokat mormognék bőrödre és nyomorult kis áldozattá tennélek. Én lennék a vadász, te rohannál, menekülnél a sötétség elől, amely bekebelezett engem. A madaron csámcsogó éhező róka, cafatokban élvezkedve, felfalva.

Beleszippantok a takaróba, érezve az érzésekkel kontrasztban levő tisztaságot. Alig fed a takaró, hozzásimul bőrömhöz a finom anyag és oltalmat ígér. Hamis, bűnbánó oltalmat. Sóhajtok és hagyom, hogy elnyeljen az ágy puha habjai, hogy megfulladjak az érzésekben. Mert elvették a hangom és némává váltam.