Az utópia kiáltványa, vagy a kiáltvány utópiája

Az utópiák elképzelése kezdetektől fogva a baloldalra volt jellemző. Akár visszamehetünk odáig is, hogy "Jézus nem „családi értékeket" képviselt, hanem arra szólította föl tanítványait, hogy hagyják ott családtagjaikat, osszák szét vagyonukat és kövessék. „Asszony, nem ismerlek" – mondta az édesanyjának. Elvetett minden világi („állami" és „társadalmi", ergo egyházi) tekintélyt. Elvetett minden „törzsi", „nemzetségi" különállást. Elvetett minden hagyományos morált. Elvetette a hagyományos társadalmak legfőbb magatartási értékeit: a fegyverviselését, a „fölkent" királyi hatalomét, a vérségi leszármazáson alapuló rendi előkelőségét, az elkülönült papságét („az írástudást", „a világi bölcsességet"). Negatív értelemben tehát csakugyan kommunista volt."
(TGM: Szocializmusról a református ifjúságnak 2007)

Ezt egyébként már Nietzsche is észrevette, aki nagyon hasonlóan TGM-hez és egyébként Kierkegaard-hoz, úgy tekintett a kereszténységre mint ami legutóbb Jézusnál volt valódi. "Isten, ahogy Pál megteremtette, Isten tagadása", illetve; "Egyetlen keresztény volt, ő meghalt a kereszten." A mai korban azt lehetne mondani, hogy az egyház olyan mértékű eltérítése volt a kereszténységnek, mint a sztálinizmus Marxnak.  De így látta Beauvoir is:
"Hányszor kiáltotta az ember: 'Nem akartam, hogy ez történjen!', amikor a cselekedete váratlan következményeire gondolt. Nobel azt hitte, hogy a tudományért dolgozik; valójában a háborúért dolgozott. Epikurosz nem sejtette meg, a későbbi epikureizmust, ahogy Nietzsche sem, hogy létrejön a nietzscheanizmus, és Krisztus sem az inkvizíciót. Minden, ami az ember kezéből kikerül, azonnal elvész a történelem árapályában, és minden új perc átalakítja, ezer váratlan örvényt keltve körülötte."
(Simone de Beauvoir: What is Existentialism? saját fordítás)

Ma nem divatosak az utópiák. Ma a kapitalista realizmus a divatos, "az élet rendje", na de ha a valóság megismerhető, akkor mi az a kapitalista(vagy szocialista) szó a realizmus mögött?
"Elérkezett az idő, hogy kimondjuk: nem az egyetemes testvériség gondolata utópia, hanem a kapitalizmust támogató világnézetek utópikusak. Utópiának szokták nevezni azokat a gondolatokat, amelyek a hétköznapi tapasztalattól elszakadva, többnyire elvont morális célzattal vesznek tervbe ezt vagy azt. A polgári pártok, a hivatalos társadalomtudományok és a népszerű médiák a kapitalizmust a jólét, a szabadság, a rugalmasság, az egyéni autonómia, a fejlődés stb. zálogaként kezelik, mintha nem volna nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus által fölszabadított gazdasági, tudományos, technikai és kulturális energiák rég önmaguk és hordozóik ellen fordultak, a tőkés modernség virágkora egybeesett a gyarmati genocídiumokkal, a haláltáborokkal, a világháborúkkal, a példátlan méretű kegyetlenséggel és elbutulással; ma is egymilliárd ember éhezik, s veszélybe került a legtöbb fajnak, köztük az emberiségnek, s magának a bolygónak a puszta túlélése. A polgári demokrácia szánalmas maradványait Európa-szerte pusztulással fenyegeti a kiújult, korszerűsített fasizmus. Ezt nevezik szabad világnak: szemben a napnál világosabb tapasztalati tényekkel."
(TGM: Zöld Baloldal 2009)

Abban a pillanatban vagyunk, mikorra biztossá vált, hogy a klímaválság és a nyersanyagok szűkössége, kijelölte a kapitalizmus végét. Mára egy elérhetetlen utópiává vált azt gondolni, hogy a neoliberalizmus, a fogyasztói társadalom, a növekedés alapú gazdaság, akár még tíz évre tartható lenne. Mégis úgy élünk, mintha húsz év múlva is ugyan ebben a világban élnénk, pedig húsz évvel ez előtt is egy nagyon más világban éltünk. Más megvilágításba került az a gondolat, hogy "Marx nem „ellenzi" világnézetileg a kapitalizmust; az Rousseau. A kapitalizmus Marx szerint történelem; Rousseau szerint maga a rossz." (TGM: Kétféle szocializmus)
Ennek fényében, mikor máskor mint most kéne elkezdeni gondolkodni, hogy milyen utópiában szeretnénk élni? Nem most kéne keresni az eddig elképzelt utópiákat? Hát szedjük össze a szilánkokat: "A nyugati marxizmus, mint az újkor kezdete óta művelt összes radikális filozófia, intézményi kereteken kívül, akadémiai diskurzusoktól és azok elvárásrendjétől (tudományos cikk, szaktanulmány, monográfia) függetlenül íródik, nem kis részben azért, hogy magát az akadémiai tudástermelést is vizsgálati tárgyává tehesse; alkalmi cikkek, kritikák, levelek, kiáltványok, tézisek, röpiratok, vádiratok, szatírák, rapszódiák (stb.) formájában terjed, filozófiai okokból a rendszeralkotás ábrándja nélkül – tudjuk, A tőke is töredék.​ A hagyomány szilánkossága allegorizálja a romhalmazt, amely a történelem angyala előtt Benjaminnál „az égig nő".​(Sipos Balázs, Antitézis bevezető)

Én is elhoztam egy szilánkot, mint gondolatébresztő, a szituacionizmus kapcsán, amiről mindig Debord és a Spektákulum társadalma jut eszünkbe, viszont 1960-ban jelent meg a szituacionista internacionálé egy kiáltványa, amit csúfolhatunk kultúrpolitikának, hiszen nem csak a jövő gazdaságát, társadalmát, hanem a kultúráját is el kell képzelnünk:

"A spektákulummal szemben, a megvalósult szituacionista kultúra bevezeti a totális részvételt. A megörökített, a konzervált művészettel szemben, ez a megélt pillanat közvetlen megszervezése. A fölszabdalt művészettel szemben, ez globális praxis lesz, ami minden felhasználható elemre kiterjed, ami természetszerűleg kollektív termelésre törekszik, amelynek szükségképpen névtelennek kell lennie, hiszen ha a műveket nem halmozzák fel, nem raktározzák és nem változtatják áruvá, akkor ezt a kultúrát nem fogja dominálni annak a szükséglete, hogy hagyjunk nyomot magunk után. A kísérletei minimálisan a magatartás forradalmát, dinamikus, egységes urbanizmust jelentenek, amely kiterjedhet a föld teljes egészére, és amely aztán kiterjedhet a lakható bolygók mindegyikére. Az egyoldalú művészettel szemben, a szituacionista kultúra a dialógus és az interakció művészete lesz. A művészek, különösen a látható kultúrában, teljes mértékig elkülönültek a társadalomtól, mert elkülönültek egymástól is a versengés, a konkurencia folytán. A kapitalizmusnak e csődje előtt is, a művészet már egyoldalú volt, válasz nélküli. Ezt a primitív, lezárult korszakot túl fogja haladni, a teljes kommunikáció bevezetésével. Mindenki aki magasabb rendű művésszé válik, azaz elválaszthatatlanul a kulturális alkotás termelőjévé és fogyasztójává válik, megfogja valósítani az újdonság lineáris kritériumainak a gyors megszüntetését. Mivel az egész világ szituacionista, nagyon hamar el fogunk érni, a különböző tendenciák, különféle irányzatok multidimenzionális inflációjához; olyan kísérletekhez, olyan iskolákhoz, amelyek nem egymást követik, hanem egymás mellett állnak fent. Ez lesz a befejeződése történelmileg az utolsó mesterségnek, kézművességnek. A szituacionista szerepe, amatőr és hivatásos, anti-specialista; hiszen a gazdasági és mentális bőség helyzetében sem érték el a művészek a saját életük építésének a szabadságát és továbbra is mesteremberek maradtak, a történelem legutolsó mestersége közel van a társadalomhoz, amelyből megszűnt a munkamegosztás, és ezért tagadni kell a szituacionista internacionáléban a mesterségnek, a kézművességnek a specialitásnak minden minőségét. Meg kell szüntetnünk a megfosztatás világát minden formájában, ezek a céljaink és ezek lesznek az emberiség jövő céljai."
(TGM fordítása)