Rejtett Szívek - Mese az elhallgatott érzésekről

1. Fejezet

Ahogy a repülőgép felfelé emelkedett a New York-i kifutópályáról, az eddigi izgalmam aggodalomba csapott át. Ahogy a város egyre kisebbé vált alattam, gondolataim egyre inkább kavarogtak. Hónapok óta készültem erre az útra, és most, hogy végre itt voltam, a boldogság helyét szorongás vette át.

Ez az egyetem olyan messze van az otthonomtól, és a gondolat, hogy minden új és ismeretlen vár rám egyszerre vonzott és rémisztett meg. Az új barátok, a tanulmányok, az elvárások mind úgy tűntek, mint egy hatalmas hegy, amit meg kell másznom.

Az emlékeim között ott volt a felvételi interjú, az oxfordi professzorok mind komolyan és szinte túlzott alapossággal tették fel kérdéseiket. Emlékszem, a kényelmetlen csendek közötti pillanatokra, amikor azon gondolkoztam, vajon jól feleltem-e meg. De amikor megkaptam az értesítést minden kételyem szertefoszlott. A boldogság, amit akkor éreztem mintha elhalványult volna.

Az utolsó hetekben, a felvételiről szóló levél megérkezése után, Emily folyton azt mondogatta, hogy ez életem lehetősége. Ő volt az, aki végig mellettem állt, amikor úgy éreztem, hogy a felvételi folyamat túl nagy falat lesz nekem. Együtt készülődtünk az interjúra, ami talán életem legstresszesebb napja volt. Emily mindig nyugodt és optimista volt, míg én napokig nem tudtam aludni a gondolattól, hogy mi lesz, ha nem sikerül.

,,Tudod, hogy neked való ez a hely''-mondta nekem, és ezzel a hittel végül sikerült eljutnom idáig.

A repülőgép monoton zúgása és a felhők között lebegő csend lehetőséget adott arra, hogy ezek a gondolatok még mélyebben elmerüljenek bennem.

Apám ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a repülőtérre, míg anyám megállás nélkül aggodalmaskodott azon, vajon mindent elraktam-e.

,,Van elég vastag kabátod? Oxfordban hideg van.''-mondta újra, és újra, mintha az utazásom legnagyobb problémája a ruhatáram lenne. Anyám mindig gondoskodó volt, míg apám a háttérből figyelt, csendesen támogatva engem. Hiányozni fognak. Emily, aki mindig tudta, hogyan nevettessen meg, és a szüleim, akik minden pillanatban hittek bennem, talán jobban, mint én magamban.

A repülőgép átlépte a felhők határát, ás a napfény beáramlott a kabinba. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az izgatottság apró szikrái újra fellobbantsák bennem a vágyakozást. Oxford messzinek tűnt, de valami a szívemben azt súgta, hogy nem csak a tanulmányaim helyszíne lesz, hogy talán éppen ott találom majd meg azt, amit mindig is kerestem. Talán nem csak az egyetemet, hanem önmagamat is. Valamit, amit eddig talán elnyomott a megszokott életem.

Nem csak egy diplomáért indultam, hanem azért is, hogy kiderítsem, mire vagyok képes, és hogy rátaláljak arra, aki lenni szeretnék.

-

-St. Johns College, kérem. -mondtam a sofőrnek, miközben próbáltam kordában tartani az izgatottságomat és a feszültségemet. A sofőr bólintott, és már indultunk is, a taxi lassan gördült ki a reptérről a szűk utak felé.

Oxford nem hasonlított semmire, amit eddig láttam. A fák aranyló és vörös levelei lágyan hullottak a járdákra, és mindenhol hatalmas gótikus épületek tornyosultak az ég felé. A nap fénye szelíden szűrődött át a felhőkön, meleg ragyogásba öltöztetve a történelmi utcákat.

Az utcákon diákok sétáltak könyveikkel a kezükben, és az egyetemi épületek között fel-felbukkanó templomtornyok és köztéri szobrok úgy tűntek, mintha a múlt egy darabjai lennének, amelyek ma is élnek. A régi kőfalak olyanok voltak, mintha évszázadok óta őrizték volna ennek a városnak a titkait.

A taxi lassan gördült be a kollégium kapuja elé. A régi kőépület magas, elegáns homlokzata árnyékot vetett az udvarra, ahol néhány diák beszélgetett csendesen. Kifizettem a sofőrt, és ahogy kiszálltam, mélyet szippantottam az Oxford hűvös, párás levegőjéből. Megérkeztem. Ez most már valóság volt.

A bőröndömet húzva haladtam át a hatalmas faajtón, ami nyikorogva nyílt meg előttem. Az épület belseje is ugyanazt az időtlen eleganciát sugározta: magas mennyezet, régi faliszőnyegek, és mindenhol egy-egy festmény díszítette a falakat. Nem hittem volna, hogy valaha is egy ilyen helyen fogok lakni.

Felértem a harmadik emeletre, és megtaláltam a szobám ajtaját. A kulcs nehezen fordult el a zárban, mintha az épület évszázados vastagsága ellenállt volna az új kezdetnek. Beléptem. A szoba egyszerű volt, mégis meghitt. Egy nagy ablak nyílt az udvarra, de mielőtt elmélyedtem volna a tájban egy barna hajú lány dugta be a fejét, széles mosollyal az arcán.

-Szia! Te vagy az új szobatársam, igaz? – kérdezte, miközben belépett a szobába, és barátságosan kezet nyújtott.

-Lily vagyok. Te pedig... Celia?

-Igen, Celia, -válaszoltam, kicsit még zavarodottan, de a lány közvetlensége azonnal megnyugtatott.

-Ó, annyira örülök, hogy végre megérkeztél! Már hallottam rólad, Amerika, ugye? Hát, Oxford egy kicsit más lesz, de hamar megszokod! – mondta nevetve, és az ágyára huppant. Miközben beszélgetni kezdtünk, észrevettem, hogy Lily lelkes, barátságos személyisége hamar kitölti a teret. Úgy tűnt, nem sokat hagyott a véletlenre; a szobája már most is rendezett és otthonos volt. Ahogy mesélt az egyetemről és a kollégiumi élet rejtelmeiről, kezdtem egyre otthonosabban érezni magam.

-Azt hallottad, hogy jövőhéten lesz egy beavató buli? -folytatta a beszélgetést. -Minden új diák részt vesz rajta, kicsit ijesztő, de szuper szórakoztató.

-Jól hangzik! De.. mit kell vinni? – kérdeztem.

-Hát, nem kötelező, de sokan beöltöznek. Van egy helyi hagyomány, hogy mindenki valamilyen karakternek vagy mesefigurának öltözik be. El kellene gondolkodnod valami menő dolgon. -mondta Lily, és a szája sarkában ott bújkált a mosoly.

Ahogy hallgattam Lily lelkes szavait, eszembe jutott, hogy eddig nem sok bulin vettem részt. Mindig a tanulmányokkal foglalkoztam, és bár vágytam a szórakozásra, valahogy mindig a könyvek között kötöttem ki. Most azonban, hogy itt vagyok Oxfordban, úgy éreztem, talán itt az ideje, hogy kicsit elengedjem magam.